Fontos leszögezni, hogy a létállapotok és az előző tanulmányban (A létszintek megkülönböztetésének hierarchiája) tárgyalt létszintek nem eleve meglévő, feltétlenül létező valóságok, amelyek „valahol várnak az emberre”. Ha adottak, akkor van valaki vagy valami, aki vagy ami mintegy adja őket. Megvalósítás révén léteznek és létezhetnek, és ami megvalósítja vagy megvalósíthatja őket, az a tudat, a tudatosság. A létállapotok és a létszintek tudat nélkül teljesen elképzelhetetlenek, ezért tudatállapotok megtestesítői. A létezők így nem mások, mint létezési módok, tudatosságbeli fokozatok kifejeződései.

A tudat emberi nézőpontból nézve nem más, mint saját tudat. Ha felteszem, hogy valaki vagy valami másnak is van tudata, azt csakis a saját tudat teszi fel, az csakis a saját tudaton belül megy végbe, csakis a saját tudatosságom bizonyos fokának az eredménye. Akkor is csak saját tudat van, ha a tudatnak ezt az előbbi „kihelyezését”, „valaki vagy valami másnak tulajdonítását” később mintegy elfelejtem, és így több tudatot tételezek fel. Ugyanis az állítólagosan több tudat is a saját tudatban van. Ebben az értelemben egy tudat van, mint ahogy egy lét. És ezen belül, a saját tudaton belül vannak és lehetnek különböző intenzitású és méltóságú tudatossági fokozatok. Szigorúan a saját tudaton és léten belül. Ez nem „kisajátítás”, ez ontológiai tény. Exakt tapasztalat és exakt tapasztalás. Márpedig a pontosságnak itt felbecsülhetetlen jelentősége van. Szellemi hiba volna, ha azt, ami valóban saját, azt másnak tulajdonítanám, ráadásul tudatosság nélkül, úgy, hogy a saját tudat tudatát közben elveszíteném.

A mai kort figyelembe véve bizonyos nehézségekbe ütközik tudatosságról beszélni. Nem csak azért, mert korunk több tekintetben túlságosan is altruista. Ha csak ez az akadály tornyosulna elénk, akkor fenntartások nélkül érvelhetnénk a tudatosság mellett. De nem csupán a másvalakik minden áron való tiszteletének az értelmetlen volta, ez a teljességgel hibás mentalitás okoz nehézségeket. Itt vannak az olyan mozgalmak is, mint amilyen az Agykontroll, a Darnell-tréning, a Charon-féle „önmenedzselés tudománya”, az Amway, vagy a Network-Twentyone más „üzlet-” és „életfilozófiái”, amelyek mind egytől-egyig a „tudatosságra” hivatkoznak, ám felforgató jellegük túlságosan is nyilvánvaló.

Azt szokták mondani, hogy az utóbb említett irányzatokkal az a probléma, hogy csak individuális szinten és vonatkozásokban tudatosak, ezért az egoizmust fejlesztik ki az emberben. Valójában azonban, amit ezek a „modern filozófia” címke alatt művelnek, az az individualizmusnak és az egoizmusnak is a legalacsonyabb szintje. Nagyon sok tekintetben pedig el sem érik ezt a szintet sem. Azt is joggal mondhatnánk, hogy tulajdonképpen nem eléggé individuálisak és tudatosak, hiszen az individuális tudatossághoz például az is szorosan hozzátartozna, hogy az ember amennyire csak lehet, ki akar és ki is tud emelkedni a kollektív, de az általános érvényű dolgok szintjéről is. Ezzel szemben, amit mondjuk a Network-Twentyone szakemberei „üzlet-” és „életfilozófiáknak” nevezett valamikként kidolgoznak, az egyfelől a kollektívbe való betagozás, másfelől a kollektív dolgok szintjének alulmúlása is, mások megtévesztése, becsapása és a legalantasabb törekvések „tudatosítása” révén. A szó szoros értelmében vett egyéni érvényesüléshez, az individuumhoz és az egóhoz valójában olyasmi is hozzátartozna, ami nem pusztán a pénzről és az egyedi materiális érvényesülésről szól. Az individuum és az egó más természetű dolgokat is akarna, mert annak az én-tudatnak a kifejeződése volna, amely már túl van az általános, a részleges, a közös és a jelentéktelenségbe hulló egyedi dolgok körein. Az individuum, az egó, az éntudat megismerni is akar, olyasmit is kíván, ami nem az anyagi természetű érvényesülés körébe tartozik. – Az már más kérdés, hogy a közönséges individuális én-tudat mennyire képes egy magasabb megismerésre.

Jól megvizsgálva, a közönséges individuális én-tudat kifejezés azonban „általánosság”. Mint ilyen, szigorú értelemben nem éri el a par excellence én-tudat, a saját én-tudat szintjét. Másvalakinek az öntudatossága, az általánosságban és külső értelemben vett én-tudat tulajdonképpen nem én-tudat. Individuálisnak tekinthető, de szigorúan véve nem én-tudat. Csak az én tudatom lehet egyes egyedül effektív én-tudat. És a saját én-tudat, valamint a saját tudat már képes a magasabb megismerésre, mert több, magasabb rendű, mint a közönséges individuális tudatosság. Mint saját én-tudat, az individualitás középpontjába helyeződött. Mint saját tudat, felöleli annak minden formáját, s ezáltal meg is kezdte felfelé elhagyni az individuális tudatosságot.

Amikor a tradicionális szövegek megismerésről beszélnek, ez alatt többnyire metafizikai megismerést, végső megismerést, legmagasabb rendű megismerést értenek: a legmagasabb rendűnek a megismerését. Ha valamilyen relatív megismerésről, valamilyen kozmoszbeli létező, állapot vagy valóság megismeréséről van szó, akkor az a szövegösszefüggésből mindig kiderül.

A létállapotokkal és létszintekkel kapcsolatban korábban mondottaknak megfelelően, a megismerést nem úgy kell elképzelni, hogy már eleve meglévő, adott, valahol rejtőző valóságok megismerése volna. A megismerés megvalósítás. Hogy mi a megismerés – és így a megvalósítás – alapja? A tudat. Ami emberi nézőpontból nézve mindig saját tudat. A tudatosság. A magasabb megismerés mindig a lehető legteljesebb tudat és tudatosság megvalósítása.

A tudat képes kiterjeszteni magát olyan tudatossági fokozatokra, amelyek az egoisztikus és individuális tudatosság szintjét is felülmúlják, meghaladják. Az általános individualitás vonatkozásában erre már láttuk a példát. A saját tudat potencionálisan hordozza az egyetemes létállapotokat. Nem ér véget, nem záródik le az individualitáshoz tartozó állapotokban és tudatossági szinteken.¹ Képes fenntartani, kiterjeszteni, fokozni a saját én-tudatot, és ekkor nemcsak az általános individuális öntudatot, hanem a saját individuális én-tudatot is meghaladja. és az egyetemességet csak a saját tudat tudja valóban megismerni. A megismerés azonosulás,² erre pedig csak a tudat, a tudat úgymond felső régiója, az észbelit, a ratiót, a manast meghaladó tudat és tudatosság képes. Az azonosulás, a megismerésnek megfelelően, megvalósítás. És ez effektíve csak a saját tudaton keresztül lehetséges.

Beszélnünk kell tehát tudatosságról, de ilyen perspektívákban. A perspektívákat és a pozitívumokat a „tudatalattiba” helyező irányulás gonosz és ártó. A saját individualitás szintjét el nem érő „tudatosság” és napjaink „önérvényesítése” pedig értelmetlen. Szükség van individuális és egoisztikus szintű, fokozatú tudatosságra is, a test és a cselekedetek tudatosságára, mindenki tudatosságára, de a tudatosság voltaképpeni értelme csak a saját tudatossággal, az én-tudattal, a saját tudattal, a saját tudatossággal kezdődik. Itt a tudatosság már nem általánosság, nem absztrakt fogalom. Nem pusztán a test és a cselekedetek tudatossága, hanem a gondolatok, a képzetek, az érzések és az akarat saját tudatosságból következő kontrollja is. Ahogy a korai buddhizmus nevezi, „négyféle tudatosság”, a test, az érzések, a tudatállapotok és a legmélyebb indíttatások kontrollja is.³ Nemcsak individuális, nemcsak egoisztikus, hanem effektíve az egónak, a saját énnek és a saját tudatnak a tudatossága: én-önmagam tudatossága. Csak ebben az értelemben lehet a tudatosságról hitelesen beszélni.

Nemrégiben jelent meg magyarul Seyyed Hossein Nasr egy kiváló, lényegre irányuló tanulmánya, amely szerint a tudatosság fokozatai az „öntudattól” a „tökéletes önazonosságig” terjednek.⁴ Ez valóban az egyik legfontosabb írás az utóbbi hónapokban megjelentek közül. Nasr azt írja, hogy ahogy a szubjektumnak több jelentésszintje van, úgy a tudatosságnak is több foka létezik. Hozzá kell tennünk ehhez, hogy a több szubjektum és a több tudat illúzió. Egy tudat van és ezen belül többféle tudatossági fokozat, és egy szubjektum, számtalan alacsonyabb rendű formában és módon visszatükröződve. Többféle lehet a tudat és a szubjektum, de több nem. A több szubjektum illuzórius tapasztalata magában a metafizikai megismerésben és megvalósításban semmiféle szerepet nem játszhat, mert azt gyakorlatilag hátráltatja. A több tudat feltételezése hasonlóképpen nem játszik pozitív szerepet a tudatosságban: amennyiben e feltételezés fennáll, a saját tudatosság intenzitása nem elégséges. Mivel egyedül a saját tudat a voltaképpeni egyetlen effektív én-tudat vagy öntudat, ezért – mint már megjegyeztük – egyedül a saját tudatosság révén valósíthatók meg a tudatosság magasabb fokozatai.

A tudatosság fokozatainak csúcspontja a tökéletes azonosság. Mivel a tudatosság mindig öntudatosság, így csúcspontjának, a tökéletes azonosságnak is tökéletes önazonosságnak kell lennie. E végső és abszolút azonosság is csak a saját tudat és a saját tudatosság maximumában valósítható meg.

Guénon Les états multiples de l'être című művének XVI. fejezetében felveti – majd megválaszolja – azt az igen fontos kérdést, hogy a lehető legteljesebb értelemben vett tudat (át) felölel-e mindent, ideértve Abszolútumot is, amire a metafizikai megismerés irányul.⁵ A különböző hagyományok különbözőféleképpen válaszolják meg ezt a kérdést. A buddhizmus „csak tudat” iskola néven is ismeretes yogácára irányvonala szerint: „A tudat természetével bíró valójában nem többféle, de a helytelen látásmódúak úgy tekintik, mintha észlelt tárggyá, észlelő alannyá és észleléssé szakadna szét. (...) Valójában csak egyetlen dolog létezik, s ez tudattermészetű, ennek egységét azonban a felfogások sokfélesége sem szünteti meg.”⁶Amikor Sankara később kifejti a yogácáráról saját véleményét, akkor viszont azt mondja, hogy a buddhisták pusztán a tökéletes önazonosságot beburkoló vijnánamaya-kosát (a 'megismerésből álló burkot') tekintik abszolútnak.⁷ A Dhammapadaként ismert buddhista szentirat a következőket mondja: „Ellenség az ellenségnek, gyűlölködő a gyűlölködőnek nem okozhat akkora kárt, mint amekkorát a rosszul irányított tudat (micchápanihitam cittam) okozhat számunkra. Apánk sem és anyánk sem, sem semmilyen rokonunk nem tehet értünk annyit, mint amekkora szolgálatot a jól irányított tudat (sammápanihitam cittam) nyújthat.”⁸ Tilópa, a hatalmas tibeti mester véleménye szintén ambivalens: „A tudat erőteljes fénye csupán egyetlen villanással elégeti a tudatlanság fátylát. Aki a tudathoz ragaszkodik, nem látja az igazságot, ami a tudaton túl van.”⁹ Marpa szerint: „Az öntudat (svasamvritti, svasamvedaná) öneredetű (svayambhú) és magától ragyogó. (...) Amikor többé semmi sem tudatosul, az a tudat (cittatá) mint olyan – az önfelszabadító Dharmakaya”.¹⁰ A szintén maháyána Prajnápáramitá-hrdaya szútra szerint: „Itt, ó, Sáriputra, ebben az ürességben nincs forma, sem név, sem fogalom, sem tudatosság.” Ibn Arabí, a szúfí mesterek mesterének véleménye is megegyezik az előbbivel: „(Istenen) kívül egyáltalán semmilyen létező sincs, de ő tudatában van saját létének, anélkül viszont, hogy e megértés bármi módon létezne.”¹¹

Az utóbbi idézetből és abból kiindulva, hogy a metafizikai megismerés nem irányulhat tudati tárgyra sem, továbbá abból kiindulva, hogy a lehető legteljesebb értelemben vett tudat a léttel, az egyetemes megnyilvánulással azonos, de nem öleli fel a feltétlent, az egyetemes megnyilvánulatlant (lévén, hogy feltételekhez kötött, a tudatosság feltételeihez), Guénon különbséget tett a tudat és az abszolút megismerés között. Azt mondja, hogy a metafizikai megismerés túlhatol a tudat, a tudatosság egészén is. Ebből azonban az a probléma következik, hogy – nem valósítva meg az egyetemes, minden lehetségest felölelő tudatot – egyesek a tudaton, a tudatosságon kívül kezdik keresni a megnyilvánulatlant, a természetfelettit, az abszolút azonosságot. A probléma megoldása és feloldása csak az lehet, hogy a feltétel nélküli, a megnyilvánulatlan, a teljes azonosság, az Abszolútum, a lehető legteljesebb tudat középpontjában valósítható meg. A tudat – mégpedig a saját tudat – e középpontjának kettős helyzetéből következik a különböző tradíciók látszólagos ellentmondásossága. A középpont – a metafizikai középpont vagy szubjektum – ugyanis egyszerre van és nincs a lehető legteljesebb tudatban.

László András egyik aforizmáját parafrazálva és némileg átalakítva,¹² így végül a következőket mondhatjuk. Ha a tudatosságban és a tudati szemléletben a tudatfeletti centralitás nincs jelen, akkor a tudatosság és a tudati szemlélet a káosz felé irányuló orientációvá és szemléletté válik. A tudat és a tudatosság tudatfeletti középpont nélkül pusztulásra van ítélve – mert a tudatosság tudatosság volta és a tudat tudat volta, vagyis a tudatosság és a tudat rendezettsége egy tudat feletti centrumból valósul meg.
 
 
 

Jegyzetek

¹ Az intellektus kapcsán erről már korábban beszéltünk. Az intellektus úgy fogható fel, mint a tudat „felső régiója”, vagy – pontosabban – mint az egyetemes tudat maga.

² A megismerésről mint azonosulásról lásd, René Guénon: Metafizikai írások I. Budapest, 1993, Farkas, 119. o. Az azonosulás célja egyébként az azonosság mint önazonosság.

³ A tudatosság útjáról szóló nagy tanítóbeszéd, 1. (Sutta-pitaka)

⁴ Seyyed Hossein Nasr: öntudat és tökéletes önazonosság. Axis Polaris I. sz. (Bp., 2001. márc.) 29-36. o.

⁵ René Guénon: I.mű . 123-127. o.

⁶ Sankaracarya: Sarva-darsana-siddhanta-sangrahah, II. 4. és 6. (Fajd Ernő fordítása)

⁷ Uo., Vedánta-fejezet 29b-31.

⁸ Dhammapada, III. 42-43.

⁹ Narópa: Dal a mahámudráról. in Tilópa Mahásziddha élete és tanításai. H. é. n., Farkas, 69. o. – Ez egy egyedülálló kiadvány.

¹⁰ Marpa: Tilópa Mahásziddha élete, I. 2. in uo. 31. o.

¹¹ Ibn Arabí: értekezés az Egységről. Idézi René Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint. H. n., 1998, Farkas, 133. o. és uő: I. m. 124-125. o.

¹² László András: Solum Ipsum. Nyíregyháza, 2000, Kötet Kiadó, 13. o. (30. af.)