Az a szimbolikus értelemben vett út, amely úgy tűnik fel, mint ami az egyes létezőktől a létig, a teremtményektől a Teremtőig, végül pedig a természetfelettiségig vezet, egymástól meglehetősen különböző létállapotokat köt össze. E létállapotok szintén egymástól különböző létszintekhez tartoznak, mintegy azokon foglalnak helyet.

A létállapotok hierarchikus helyét sokféleségük következtében nehéz lehet pontosan látni, ezért a jóval kisebb számú létszintek megkülönböztetése döntő jelentőségű.

A megkülönböztetésre azért van szükség, mert a szóban forgó út – legalábbis emberi nézőpontból nézve – az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű felé vezet, és céljának elérése érdekében az alacsonyabb rendűt minden vonatkozásban alá kell rendelni a magasabb rendűnek. Ez az orientáció fundamentális jelentőségű a valóban az emberi létállapotban tartózkodó létező számára, dacára annak, hogy magasabb szempontból nézve az út éppen az eddigiek ellenkezője: a természetfelettitől a természetig, Teremtőtől a teremtményig, léttől a létezőig, vagyis a magasabb rendűtől az alacsonyabb rendűig tart.

A szentiratok és a különböző tanítók gyakran mondják – és ezt a modernek túlságosan is szeretik átvenni –, hogy az igazi boldogság csak a meg nem különböztetés állapotából fakad. Ahhoz azonban, hogy ezt megismerjük, megkülönböztetés és meg nem különböztetés között is különbséget kell tudnunk tenni, és úgyszintén a meg nem különböztetés divergens módjai között.

A meg nem különböztetés csak annyiban lehet valódi bölcsességgé, amennyiben a megkülönböztetés (viveka, vijnána) képességével is rendelkezik, azt is magában foglalja. Hasonlóképpen az azonosság is csak annyiban lehet metafizikai azonosság, amennyiben rendelkezik az elkülönülés képességével. Ahogy egy zen formula mondja: „Az azonosság megkülönböztetés, a megkülönböztetés azonosság.”

Valamilyen módon, alacsonyabb fokon minden megkülönböztetés hordozza a metafizikai azonosság megvalósítását megelőző megkülönböztetés csíráját, purusának a prakrtitól, paramátmának a jívátmától való ön-megkülönböztetése előképeit.

A fentebb említett létszintek sokféle módon megkülönböztethetők egymástól.

A létállapotok és a létszintek mögött – a legmagasabb létállapotot és létszintet leszámítva – szigorú értelemben már nem a lét, hanem annak módosult formája, a létezés (a létből való puszta részesülés) dominál, noha minden létállapot és létszint magának a tiszta, egyetemes létnek az állapota. Tulajdonképpen – és erre a magyar nyelv lehetőséget ad – létezési szintekről beszélhetünk, melyek fölött magának a létnek a szintje elvben változatlan marad.

Az egyetemes tiszta lét nem a lehetséges legmagasabb rendű szint. A lét és a nem manifesztálódó természetfelettiség közötti különbség mibenlétére itt nem térhetünk ki, ezt majd egy későbbi alkalommal vizsgáljuk. Ami bizonyos, az az, hogy maga a lét – noha nem azonos az Abszolútummal – az egyetemesség szintjén helyezkedik el. Egészen pontosan az egyetemes nem formai megnyilvánulás létszintjén.

A következő szint az egyéniség létezési szintje, az individuális szint, ahol mindazok a létállapotok és létezők foglalnak helyet, amelyek az individualitás kvalitásával bírnak, de az egyetemesség szintjét még nem érik el. A lét itt már létezéssé, majd individuális létezőkké módosul. Alább szállva ezt követi az „általános”, a szoros értelemben vett egyéniséggel már nem rendelkező létezők szintje, a generalitás létszintje. Ismét alább szállva ezt a részlegesség, a partikuláris dolgok, partikuláris létszintje követi. A részlegességet alulmúlja a kollektivitás szintje, a kollektív létezési szint, a „közös” dolgok szintje. Végül a szingularitás létszintje, azon létállapotok szintje következik, amelyek csupán „egyesek”, mégcsak nem is kollektívek.

Észrevehetjük, hogy az ekképpen megadott hat hierarchikus létszint három párt alkot, ahol az egyetemes-individuális ellentétpár egyre alacsonyabb rendű formákban nyilvánul meg. René Guénon L'Hommé et son devenir selon le Védánta című művének második fejezete nyomán, a létszintek hierarchiája – felülről lefelé tartva – tehát a következő lényegbevágó megkülönböztetéseken alapul:
 
 

egyetemes (univerzális)

egyéni (individuális)

általános (generális)

részleges (partikuláris)

közös (kollektív)

egyes (szinguláris)
 

Az egyetemesség szintje részben meg nem nyilvánult, részben pedig – mint azt a lét esetében láttuk – nem formai módon megnyilvánult. Az egyéniség létezési szintje már formai módon megnyilvánult létállapotokat ölel fel. Ezek kétfélék: szubtilis formában megnyilvánultak és „durva testi” formában megnyilvánultak.

Az egyetemesség és az individualitás viszonyát illetően létezik egy lényeges módszertani különbség, erre szeretnénk még röviden kitérni. Az evolai vonulatok erőteljesen hangsúlyozzák az individuum értékét. Ez az eljárás jogos és indokolt, hiszen az individualitás létszintje messze meghaladja az általános, a partikuláris, a kollektív és a szinguláris létállapotok létszintjeit. Az individuum fontosságának hangsúlyozása néhány esetben azonban polemizáló hangnemet öltött az egyetemesnek mint olyannak a létszintjével szemben is. Ez főként abból a tévedésből következett, hogy az univerzalitás szintjét úgy fogták fel, mint amiben az individuum kizárólag negatív értelemben „feloldódik” és „megsemmisül”; úgy, mint ami antagonisztikus az individualitással és kizárja azt. Valójában azonban minden létszint integrális módon magában foglalja minden egyes alatta lévő létszint kvalitásait, éppen ezért a valóban egyetemes létállapotokból bármikor megnyilvánulhat az individuum és az összes individuális létezési mód. Az effektíve univerzális szintű létállapotban nem oldódik fel és semmisül meg negatív értelemben az individuum, mert az, ami egyetemes, az nem kollektív, vagy általános. Az egyetemesség nem tévesztendő össze azokkal a szintekkel, amelyek alulmúlják az individualitás szintjét. Abból, ami valóban egyetemes, az individuum bármikor akaratlagosan előléptethető (anélkül, hogy a létezés határai az individualitásra korlátozódnának), míg az individualitás alatti létszinteken található létezők számára ez komoly nehézségekbe ütközik. Ami univerzális, az tehát szupraindividuális, de csak az szupraindividuális, ami meghaladva azt, az individuumot és az individualitás lehetőségeit is birtokolja.

Amit Evola „Abszolút individuumnak” nevezett, az – ha létének lehetőségét elfogadjuk – így csak az egyetemesség állapotaiban kereshető. Egyetemes pedig csak az lehet, ami magasabb rendű annál, ami egyes, közös, részleges, általános és egyéni.

Az általánosságban vett evolai koncepció pozitív értelme az volt, hogy felhívta a figyelmet arra, létezői nézőpontból tekintve az ember csak az individualitás megvalósításán, a saját individuum tudatosításán keresztül teheti univerzálissá magát.