Továbbra is felvetődik a kérdés: miért tekinthető az ultrajobboldaliság metidealizmusnak (idealizmusok feletti idealizmusnak), és miért képezi a metidealizmus az ultrajobboldaliság egyik kritériumát? 
 

7. Az eddigiek összegzése 

Az eddigieket összefoglalva, két igen fontos állítás nyert megállapítást és került határozott kimondásra. Egyrészt állítjuk és fenntartjuk, bármely más politikai beállítottságtól eltérően, az ultrajobboldaliság nem „dualizmuson” alapul. A jobboldaliság és baloldaliság ellentétpár erőteljes fenntartása és igenlése, s e megkülönböztetés gyakori alkalmazása itt nem egy végső „dualitás”-akarás következménye, hanem azon időbeli és történetbeli sajátosságok megkülönböztetése, amelyek közül az egyik akaratot, képességeket és minőségeket mutat fel az egyetemes és transzcendens Egység és örökérvényűség vonatkozásában (ez volna a jobboldaliság), míg a másik (a baloldaliság) semminemű erre vonatkozó képességeket és minőségeket nem tud felmutatni, sőt, a valósággal diametrálisan ellentétest értelmez és ideologiziál „egyetemes”, „szellemiség” stb. alatt. Az ultrajobboldaliság azonban nem valósulhat meg csupán „ellenségképek” és ellentétek kialakítása, fenntartása révén; ennek dominánssá majd kizárólagossá válása mindenképpen az alapvető szellemi-ideológiai-cselekvési princípiumok elvesztését, hiányát jelezné. Sajnos, meg lehet állapítani, hogy az általánosan ismert XX. századi szélsőjobboldali irányzatoknak (pontosabban szélsőjobboldalinak mondott irányzatoknak, hiszen egy mélyebb vizsgálódás már korántsem mutat ezek eseteiben mindig és történelmileg folytonos szélsőjobboldaliságot) az előbbi, az „ellenségképeken” alapuló dualizmus a végzetüket képezi:(1) szellemi és cselekvési autonómiájuk elveszítését, annak a többféle méltóságnak az elveszítését, amelyek az egyetemes és transzcendentális Egység örökérvényű valóságtudatából és feltétlenségéből következnének, szemben a megosztottsággal. Az ellentétek alapvetővé és elsődlegessé váló igenlésének vannak továbbrészletezhetően káros következményei is, amiket írásunk korábbi részeiben szintén megjegyeztünk. Vannak ellentétpárok, amelyek ősiek és perenniálisak: nem az egyik oldal „kizárásán” alapulnak, s nem ezért jöttek létre. A politikai jobb- és baloldaliság megkülönböztetésén alapuló ultrajobboldali szemlélet így nem vezethet oda, hogy e tradicionális diádok (mint pl. Prakr(i)ti-Purusha, Hold-Nap, Kegyelem-Szigor, „nedves út”-„száraz út” és így tovább) közül csupán az egyik „kvalifikáció” váljék igeneltté, mert még ha ugyan e fundamentális pozitív ellentétpárok között is mindig megállapítható egy határozott hierarchia, egy elsőbbség és egy másodlagosság, akkor is, ezeknek a pozitív ellentétpároknak minden egyes tagját „igenelni” kell, mert ez vezethet a diád voltukat meghaladó primordiális szemlélethez és legmagasabb rendű szellemi állapothoz.(2) Dilettantizmus tehát, nem kívánatos lemondás és hatalmas tévedések szülője az, amivel egyes helyeken és szerzőknél találkozni: csupán például az ún. „Jobb kéz útjával” azonosítani a jobboldaliságot. Ily módon, a XX. század ultrajobboldali pozíciót képviselő szerzőinél jutott kifejeződésre az a gondolat, hogy a tradicionális kozmológiákban és ezoterizmusban megjelenő „kétoldaliság” egyik oldala (vagy tagja) sem utasítható el szimpla „értékítélet” alapján. Ez pedig világosan kifejezi az ultrajobboldaliság nem-dualizmuson alapuló voltát, annak ellenére vagy azzal együtt, hogy az időbeliség és relativitás viszonylatában nyilvánvalóan létezhet diametrális szembenállás. 

Másrészt, írásunk eddigi részeiben egy másik tévedést is támadnunk kellett, nevezetesen azokét, akik különféle megfontolásokból (olykor talán éppen a fentiekből levont teljességgel téves következtetések alapján) a politikai jobb- és baloldaliság összeegyeztetésére törekszenek, a közöttük lévő időbeli, természetbeli ellentét és feszültség indokolatlan kisebbítésére. Sajnos, politikai aktivitásában még olyan kiváló tradicionális író is ennek a tévedésnek, hibának és inkonzekvenciának az áldozata lett, mint Alekszandr Dugin.(3) Az, hogy apolitikus vagy metapolitikai szinten, a szigorúan princípiális, archetipikus kettősöket-párokat a transzcendentális és metafizikai Egység bázisán állva fenntartjuk, semmiképpen nem zárja és zárhatja ki azt, hogy politikai szinten, metapolitikai irányulással a relativitás és történetiség viszonylatában áthidalhatatlan feszültségű kettősséget, ellentétet (jobboldaliság-baloldaliság) konszideráljunk,(4) s e konsziderációink alapján a közülük magasabb rendűnek megfelelő ontológiai, világnézeti és gyakorlati irányulást alakítsunk ki. A politikai jobb- és baloldaliság határozott megkülönböztetése és ebből következő (ontológiai érvényű-kiterjesztésű) állásfoglalásunk az egyik „oldalon” - mégpedig a jobboldalon -, nem jelenti azt, hogy szellemi síkon is a „kettősségben” vagy „kettősségekben” hinnénk, hogy eme kettősség végcélunk lenne, kizárva a metafizikai és mindent betetőző Egység megvalósíthatóságát. A politikai-ontológiai jobb- és baloldaliság megkülönböztetésén éppen azért munkálkodunk, hogy pontosan azt tárjuk fel és azt tartsuk fenn, amivel és amin keresztül ez az Egység az állam- és társadalombeli lét vonatkozásai felől elérhető (jobboldaliság), s másfelől azt, ami ennek az Egységnek az elérésében ugyanitt spirituális értelemben diszkvalifikáló tényező (baloldaliság). 

Megállapítottuk, hogy a jobb- és baloldaliság politikai-ontológiai ellentétpár és a tradíciókban megjelenő „kétoldaliságok” szisztémái különbözőek. A politikai jobb- és baloldal között sem egyformaság, sem ekvivalencia, sem korrespondencia, sem közös konvergencia nincs, míg a tradicionális diádok között noha egyformaság és ekvivalencia szintén nincs, komplementaritás és korrespondencia van, s mindkét tag – együttesen – minden esetben egy náluk magasabb, mindent betetőző „konvergenciára” utal. Az egyetlen megfeleltetés e „kétféle megkülönböztetés” között így csakis a következő lehet: mindegyik nem-dualizmuson alapulva állapítja meg a szembenálló minőségeket; a politikai megkülönböztetés azonban azt hangsúlyozza, hogy a jobb- és baloldaliságnak nincs közös szellemi princípiuma, míg a tradicionális kozmológiákban és ezoterizmusban megjelenő megkülönböztetések többnyire éppen a megkülönböztetett felek közös spirituális-metafizikai Princípiumára való „utalás” értelmében (a kettőt meghaladó Egységük) lettek megalkotva. Kimondtuk: „az ultrajobboldaliságot - par excellence és ideális értelemben - úgy fogtuk fel, mint ami e princípiumoknak egyrészt együttes birtoklója és képviselője, másrészt pedig úgy, mint ami egyes-egyedül képes e princípiumokat külön-külön oly módon képviselni, hogy a partikularizációk önmagukban tökéletesek legyenek, de a két princípium egységének se mondjanak ellent. ... Ezt a kétoldali teljességet pedig csak az ultrajobboldaliság birtokolhatja anélkül, hogy valamiféle hamis középút, mondjuk a politikai baloldaliság és jobboldaliság összebékítésének romboló és illuzórius gondolata egy pillanatig is felvetődne.”(5)

Mindezek együttes értelmében az ultrajobboldaliság politikai színtéren mindazt fedi, ami a nem-dualizmus alapján állva határozza meg a szélsőséges és lényeges különbségeket; ami ily módon szabadon és a transzcendens Egység tudatában különbözteti meg radikálisan a dolgokat (ellenségeit, szövetségeseit, céljait  stb.); és végül, ami a szellemi és archetipikus diádok-kettősségek tekintetében – de csakis itt – mindkettő védelmét és képviseletét tudja jelenteni. Amíg a baloldaliság az archetipikus diádok viszonylatának a tekintetében „nem felel meg semminek”(6), nem felel meg egyik oldalnak sem (tehát nem feleltethető meg például egyértelműen Prakr(i)tinek sem, a tiszta „lunaritásnak”, a „nedves útnak” stb. sem), és amíg a szélsőjobboldaliság vagy jobboldaliság ezen tradicionális és princípiális kettősségek alsóbb minőségei ellenében tudott csak kidolgozni egy reakciót („szoláris oldal”, „Szigor” stb., az előbb említett „lunaritás”, vagy a „Kegyelem” princípiuma ellenében), addig az ultrajobboldaliság jelenléte ezen analogikus megfelelések tudatos felismerésén és tökéletesítésén alapul. Ennek az irányzatnak elméleti alapjai a XX. században Julius Evolánál váltak megfogalmazottá és összeszedetté, de folytonossága megmutatkozik abban a láncban, amit itt a Platón-Dante-Campanella-De Maistre-Metternich-Evola-László nevekkel jelzünk. E lánc minden tagja külön-külön kikristályosította és személyében egyesítette azokat a princípiális-archetipikus diádokat, amelyeknek szempontjait és analógiáit - mint az ultrajobboldaliságra jellemző ismérveket és törekvéseket – jelen tanulmányunk korábbi részeibe belevettük. 
 

8. Filozófiai megfelelések 

Aki az eddigieket megértette, annak számára már ezek a gondolatok sem csupán „felfokozott idealizmust” képviseltek. A metidealizmusnak ennél elsődlegesebb szó szerinti értelme az, hogy ténylegesen az idealizmusok felettiből jövő idealizmus. Az ultrajobboldaliságnak ez az itteni vezérgondolatot képező definiálása azonban további megvilágítást és magyarázatokat kíván. 
 A mai korban, a XX. század végén, világszerte egyértelmű és vitathatatlan tény a baloldaliság elsőbbsége és dominánssá váltsága. Ha valakinek más tekintetben volnának illúziói, elegendő ezekre megjegyeznünk azt, hogy ma a harmadik és negyedik rend (kaszt) az uralkodó, de legesleginkább a negyedik, a „munkások”, az egykori szolgák kasztja,(7) továbbá jegyezzük meg azt, hogy ha mindazon embereket megkérdeznék politikai hovatartozásukról, akik egyébként nem vallanak színt, majdnem bizonyosnak vehető, hogy „inkább a baloldal”-t választanák. A mai embertípus – csaknem kizárólagosan – tehát olyan munkás-szolga, akinek nincs ura. És az is akar lenni. Ha pontosabbak szeretnénk lenni, márpedig ennek mindig van értelme, akkor azt mondhatjuk, hogy minden baloldaliság olyan munkás-szolga dominancia igenlése, melynek ál-urai vagy fantom urai vannak. A jobboldaliság márpedig összeegyeztethetetlen a feltörekedni engedett vagy magára hagyott negyedik és harmadik renddel, a legitim tekintélyek hiányával és az utóbbiból következően minden hamis tekintélyelvűséggel és ál-uralommal. 

Ha e harmadik és negyedik rend és a mai ál-urak, ál-elit gondolkodásmódját egyetlen filozófiai jellegű kifejezéssel lehet csak jellemeznünk, azt kell mondani, hogy ma a kollektivizmus a legelterjedtebb irányulás(8) - pontosan az, ami a baloldalt mindig is jellemezte: gazdasági, mechanikus, materialista és pszeudo-morális kollektivizmus - minden eszmény és gondolat mögött. Ősi rend keresése és figyelembevétele nélkül mindenkinek megszabni, hogy mi a jó és mi a rossz, voltaképpeni tekintélyek figyelembevétele nélkül önkényesen megmondani és elterjeszteni, hogy mi a helyes államforma, hogy mi a transzcendens, mi a szellemi és mi az egyetemes, mindenek elé helyezni a gyakorlati és gazdasági szempontot, s mégis azt állítani, hogy mi vagyunk azok, akik megmondhatjuk, mi szellemi és mi nem - csak néhány fontos példa az ál-elit által vezetett posztproletár polgárság kollektivizmusára. A baloldaliság az állandó „kollektív szempont”-jai révén és a merőben pragmatikusra redukált racionalizmusa(9) révén egyszersmind azonban irracionalista is, hiszen nem hihetjük, normálisan és logikusan nem lehet abban hinni, hogy a gyakorlatiság, a gazdaság, a polgári „jóízlés” és a semmitmondó érzelmesség révén értelemgazdag világ fenntartható. Itt, ezen a ponton, ugyanakkor abba a problémába ütközünk, hogy mind a kollektivizmus, mind az irracionalizmus a ma „jobboldaliaknak” nevezetteket is jellemzi, noha ott ezeknek más megnyilvánulási formáival találkozni. 

A definíció szerinti első jobboldaliak – mint De Maistre, Bonald, Burke(10) – eseteiben ez azonban még nem volt így, ők: racionálisak, realisták és idealisták voltak. Ez a három irányulás, ahogy kizárja a kollektivizmust és az irracionalizmust, úgy nem zárta ki – és nem zárja ki ma sem – egymást.(11) A tényleges és voltaképpeni jobboldaliság – lévén szemben áll a baloldalisággal – soha nem lehet kollektivista, sem pedig irracionalista(12). Ellenben idealista, s egyfelől kritikus módon, másfelől transzcendenciára irányulóan realista, reális. A racionális elvárásokat pedig a szó eredeti értelmében (ratio) kell teljesítenie (nem válhat pragmatistává ezen a vonalon). 

Az irracionalizmushoz és egyszersmind a kollektivizmushoz vezető, mai „jobboldalt” érintő említett problematika elsősorban és minden más előtt az idealizmussal, annak téves és (az előbbiek értelmében véve) hiányos megvalósulásával kapcsolatos. Ez az egyik fontos lépés, ami az ultrajobboldaliságban – éppen metidealizmusa révén – korrigálttá vált. 

Mint tudjuk, az idealizmus – eleget téve racionális elvárásoknak is – egyszerre reális (valós) és szupraracionális (ész feletti) irányultságot takar. Minden magasabb eszme, cél, valóság, értelem fenntartását. Az az idealizmus azonban, amely megnyilvánított formájában nem tesz eleget a ráció kívánalmainak, vagy éppen túlságosan a racionalizmusra apellál, eredetében nem tiszta. Korlátolt és ösztönös – következésképpen nem is ideális. Ha az idealizmus eredetében irracionális, kifejezetten racionalista-pragmatista, vagy kollektivista befolyások működnek közre (avagy ezek keveréke, amelyek egyébként mind-mind a baloldaliság fentebb látott jellemzői), az idealizmus eltorzul és átfordul: gyakorlatilag bárminek a szolgálatába állíthatóvá válik, megszűnik annak lenni, ami. A New Age-„misztikával” és népszerű-okkultizmussal összezavart „jobboldali” irodalom, vagy a merőben kollektív „hiedelmekre” épített (legyenek azok akár biológiai, akár társadalmi jellegűek) ál-jobboldali tömegeszmék, így, a nyilvánvalóbban baloldali fejleményekkel egyetemben, megpecsételik az emberi élet és világ sorsát, tragédiájának mechanizmusait elindítva - megcsúfolva a gyógyír voltán messze felül álló idealitás-idealizmus tisztaságát és lehetőségeit, amely mind a mai napig a jobboldaliságban jelentkezik igazán. 

Metidealizmusával az ultrajobboldaliság egy restaurációt visz végbe nemcsak az eszmék és az irányulások síkján, hanem az eszményekhez való belső viszony és méltóság síkján is (melyeket a világ sorsa mindig csak követ).(13) A „jobboldali idealizmus” fenntartása mellett, a voltaképpeni ultrajobboldaliság egy „kontrollt” gyakorol idealizmusa alatt, kontrollt, amely nemcsak külső korrekciókban, hanem mindenekelőtt a tudat figyelésében és megtisztításában nyilatkozik meg, bármi, bármilyen intenzitással menjen is benne végbe. Ez teremti meg számára az igazi benső, majd külső perspektívákat. Előbb a benső, majd a külső síkon ez a metideális, az idealizmusok feletti status realizálásával jár együtt, ahonnan valaha minden tiszta, igazi és eredeti aktív idealizmus a világba leszármazott, hogy ott azután involúciójának útját kezdje meg járni. 
 

9.  Elmélet és gyakorlat. Az elmélet és a gyakorlat problémája ultrajobboldali nézőpontból 
(Az ideális valóság elsőbbsége, mint ultrajobboldaliság) 

„ A Tudat: királyság” 

Ezzel az elméleti és úgymond eszmetörténet-kritikai irányulással, ami az ultrajobboldaliságot igazán markánssá teszi, az saját eszméihez való benső viszonya: egy meghitt, intim, szoros, értelmi viszony, amely ennek következéseképpen radikális világban való megjelentetésük és képviseletük tekintetében. Nem szabad félreérteni ezt a radikalizmust: a radikalizmusnak máskülönben semmi értelme nincs a számunkra, ha ez az eszméinkkel, létszemléleti, világnézeti és politikai alapelveinkkel való csaknem leírhatatlan benső kapcsolatunk nincs meg, nincs kialakítva és a világban való intranszigencia nem ennek az egyenes következménye. 

De nem szabad félreérteni ezt a „benső kapcsolatot” sem: nem csupán profán értelemben vett „értelmi” viszonyulásról van szó. Amikor azt mondjuk, a világon a legmegfelelőbb - következésképpen egyetlen igazán fenső legitimitással bíró - államforma az abszolút, teokratikus és autokratikus birodalmi monarchia, társadalmi és gazdasági tekintetben pedig a feudalizmus, akkor ezt ultrajobboldaliként, igazán ultrajobboldaliként akkor tudjuk kimondani, ha mindehhez a politikai szintet megelőző és felülmúló ontológiai tapasztalatiság, tapasztaltság is hozzájárul, vagyis nemcsak logikailag fogtuk fel a királyság-monarchizmus-imperializmus messzemenő értelmét, hanem már tapasztaltuk is életünkben, tudatformáinkban azt, hogy mit jelent az Isten- és Ön-autonómia-elvű uralom máshoz képest; nem csak érzéki értelemben tapasztaltuk, hogy milyen többé-kevésbé normális módon tudnak az emberek meghatározott területek (kvázi-feudumok) felett rendelkezni, míg ellenben a meg nem határozott, "mindent szabad" gazdálkodás és tulajdonlás esetükben hova vezet. 

Az ultrajobboldaliság metidealizmuson alapuló voltát ilyen módon az képezi, hogy a politikai alapelvek a nekik megfelelő ontológiai (lét- és életbeli, élethez és léthez kapcsolódó) tapasztalatok bázisáról vannak megalkotva, igazolva és képviselve. 

Ebben az értelemben a helyes (és saját keretei között abszolút, legmagasabb) politikai elvek megtalálása, az úgynevezett helyes "elmélet" megtalálása: csaknem mindent jelent. Megfoghatatlan és leírhatatlan képességgel megragadva és átélve az "elméletet" a maga valóságában, az "elmélet" és a "gyakorlat" között támasztott szakadék nagyon is mondvacsinálttá és mesterségessé válik. Semmit nem ért az, aki azt mondja, hogy az ultrajobb alapelvei (lásd A Kard-Kereszt-Korona Szövetség ideológiai alapjai) "túlságosan idealisztikusak" és "elérhetetlenek". Semmit sem. Szellemi nézőpontból (márpedig minden politikai irányzatnak szellemi alapokon állónak kellene lennie) megragadva az "elmélet"-et ugyanis kiderül, hogy az "elmélet" egyúttal "gyakorlat" is. Az "idealitás" - ha megvalósítják és fenntartják - "realitás" is. Sőt, számunkra, nem csak normálisabb, de reálisabb realitás is, mint például az "időbeli" realitások, a "mai" realitásokhoz való kétségtelen és minden tekintetben vett elsőbbségéről nem is beszélve. 

Akárhogy legyen is, az eszmékhez való viszony tekintetében ennek felismerése és gyakorlása az, ami az ultrajobboldaliságnak megfelel.(14) Ez világítja meg azt, ami a metidealizmus. Az ultrajobb arcvonalszerű, politikai-mozgalmi jellegű hívei természetszerűleg egyszerűen át is vehetik az ultrajobboldali politikai alapelveket. Az "elit elit-jének vagy csúcsának" azonban azok igazságát az élet és a lét más területein is tapasztalni kell, a fent említett ontológiai és tudati tapasztalatiság szintjén kell tudomást szerezniük a legtökéletesebb politikai alapelvek mély igazságáról és fontosságáról. Mindez a legszebb, legtökéletesebb eszmék, s az azokat képviselő idealizmus felettivé (15) is tesz.
 

Jegyzetek 

1.) Bizonyos tények formájában erről a végzetről számolt be Kórleónisz Miklós két írása ("Európa okkult földrajza. Titkos »okkult rendek« a XX. század végének Európájában", továbbá "Pontosítások »Az ördög hét tornya« témájához"). Lásd, Pannon Front folyóirat, 13. szám 21. old. 2. hasáb 2. bek., 14. szám 36. old. 2. hasáb 2. bek. 

2.) Ezen teljes állapot tekintetében lásd az általunk Boccacciotól idézett, Szolónnak tulajdonított gondolatokat: Sacrum Imperium folyóirat, III. szám, 18. o. 

3.) Lásd, Alekszandr Dugin: A Világkormány ideológiája, in: Pannon Front folyóirat, 12. szám, 12. old. 2. hasáb 7. bek. Nem azt kell mondani, hogy nekünk gazdaságilag "balosaknak" kell lennünk, hanem azt, hogy amit a "gazdasági jobboldaliság" fogalma alatt értenek (kapitalizmus, szabad piacgazdaság stb.) az valójában nem jobboldali. Következésképpen nekünk gazdaságilag is jobboldalinak kell lennünk, megalkotva és megtalálva azt, ami valóban jobboldali gazdaságilag, nem pedig pusztán a szélsőbalhoz viszonyítva (kommunizmus), "relatíve" az. Mellesleg, ami Dugin baloldallal való együttműködéseit illeti, másutt megjegyzi, "azt azonban elutasítják, hogy mindezt doktrinális, ideológiai alapelvvé tegyék". Lásd, Alekszandr Dugin: Az Eurázsia vita és a nacionalizmus apológiája, in: Doktrínák és alternatívák... 5. o. 

4.) "A baloldaliság és a jobboldaliság között centristának lenni: voltaképpen baloldaliság, és magához a Centrumhoz nincs semmi köze. A centralitas, az axialitas, a polaritas a traditionalis dextroconservativitassal, annak alapelveivel állnak a legszorosabb vonatkozásban, s nem hozhatók összefüggésbe az álláspontot nem igazán foglaló lagymatag baloldalisággal." László András; Sacrum Imperium folyóirat, III. szám, 7. o. 

5.) Sacrum Imperium folyóirat, III. szám, 17. o. 

6.) Lásd, Sacrum Imperium folyóirat, II. szám, 22-23. o., "A távoli analógiák" rész, baloldaliságra vonatkozó bekezdés, továbbá u. o., 19. o., 2-3. bek.

7.) A harmadik kaszt uralmáról azért beszélhetünk igazán kevéssé, mert ennek (vaisyák kasztja) az európai értelemben vett "polgárság" nem pontosan a megfelelője. Az igazat megvallva, a nyugati értelemben vett, középkor utáni polgárság mindig is egy a súdrák (tehát szolgák) és a vaisyák kasztja közötti keveréket képviselt.

8.) Az ezt megelőző fázist az individualizmus korszakai képviselik, ami főként az ún. "harmadik rend" hatalomra kerülésének időszakára tehetőek (polgári forradalmak), illetve korábban a harciasság nem legmagasabb képviselőinek korszakaira.

9.) Észre kell vennünk, hogy a francia forradalom "győztes eszméi" révén egy Arisztotelész utáni, új típusú "racionalizmus" vette kezdetét. 

10.) Magyar nyelven lásd, Joseph de Maistre: A Pápáról, Budapest 1867. és Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról, Atlantisz, Budapest 1990. 

11.) "Főképpen nem kell olyan ellentétről ábrándozni, amilyet a modern filozófusok szeretnek felállítani az »ideális« és a »reális« között...". René Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint, Farkas, Budapest 1998, 114. o.

12.) Ha csak "irracionalizmus" alatt, teljesen hibásan használva a szót, nem racionalizmus-felettiséget (helyesen: "szupraracionalizmus"-t) értenek. Lásd e tekintetben, Kórleónisz Miklós: Szélsőjobboldaliság és irracionalizmus, in: Pannon Front folyóirat, 11. szám, 18-19. o. 

13.) A filozófiailag is jelentkező irányulások és a politikai irányultságok bővebb megfeleltetései tekintetében lásd "Politika és élet (A jobboldaliság lényegéről)" című írásunkat (Hunnia folyóirat, 51. szám 21. o.). 

14.) Szigorú ultrajobboldali nézőpontból ugyanis - például - nem csak annak amit igenlünk kell "királyi"-nak lennie, hanem annak is, sőt "mikrokozmikus" nézőpontból elsődlegesen annak, aki igenel. A leghelyesebb esetben ez utóbbit követi egy, az "igenlő" természetének pontosan megfelelő, "igenelt" elv megtalálása, amit azután a saját maga számára alapelvvé tesz. Mindez rendkívüli fontosságú megjegyzés a részünkről, máskülönben, vagyis az előbb vázolt "metidealizmus" nélkülözése következtében, minden eszme ki van és ki lesz téve annak, amit az eszmények involúciójának lehet nevezni és tapasztalni.

15.) Egészen pontosan szolipszisztiko-mágikus módon "felettivé", hiszen az idealizmus feletti status, vagy a jelen tanulmány elején nevezett transzcendentális Egység állapota mágikus módon, egy reális illúzió, az illuzórius realitások mágiája értelmében gyakran megbomlik, s nekünk ezen ultrajobboldaliság által képviselt Egység újramegvalósításáért újra meg újra harcba kell indulnunk. Az Egység megbomlásának illúziói és mágiája azonban nem lépik túl a szolipszisztikus kereteket. Emlékezzünk arra, amit a Bhagavad Gítá elején Ardzsuna mond: "A két tábor között a középen, óh Változatlan, állítsd meg harci szekerem" (I. 21.). Majd arra, amit amikor Ardzsuna csügged, Krishna mond: "Honnan e csüggedés a veszélyekkel teli helyzetben Ardzsuna? Méltatlan az (anárya) hozzád, bezárja előtted az eget és szégyent hoz rád. (...) Azokért búsulsz, akikért búsulni nincs okod". (II. 2., 11.) Lásd még, II. 12. és 13-53.