|
ÚJ JOBBOLDAL ESZMÉNYEINEK KRITIKÁJA
„...milyen hetykén tapodja össze ezeket az elveket
Alain de Benoist (sz. 1943) a magát „nem politikai mozgalomként, hanem gondolkozási irányként” meghatározó francia Új Jobboldal (Nouvelle Droite) vezéregyénisége. Politikai ideológiáját a Nouvelle École, az Éléments (Pour la culture Européenne), a Krisis folyóiratokban, a GRECE-füzetek-ben és könyveiben (Hogyan lehet az ember pogány?; Jobboldalról nézve; Demokrácia: a probléma; A szent letűnése; Mi Európa vallása?; Európaiak beszélgetései; Benső birodalom stb.) fejtette ki. Sokat tanult Julius Evolától, de kifejezett tanítványának nem tekinthető. Irányzatának fénykora úgy tűnik, az 1970-es évek közepétől a '80-as évek közepéig tartó időszakban volt. Jelentős kulturális befolyást ért el, és több gyakorlati politikusra jótékony hatást gyakorolt Európában. Mindenekelőtt egy elemzőről van szó, akinek legjelentősebb tevékenysége a válságban lévő világ, a „világválság” különféle aspektusainak szisztematikus feltárása. Ez a törekvés mindig is valamennyi figyelemre méltó szellemi és kulturális irányzat sajátja volt. Társaival (G. Faye, Ch. Champetier stb.) Benoist egy, az 1920-30-as évekéhez hasonlítható, valóságos áradatot indított el ezen a vonalon. „...nem csupán a "velejéig perverz" kommunizmus kerül szóba, amely főként Európába, de valamennyire az egész világba is behatolt, hanem a "jelenkori mentalitás" is, amely szélesen átlépte a keleti és nyugati határokat, s valamennyi európait meggátol abban, hogy újra megtalálja "gyökereit". (...) A gyakorlati materializmus (vagy gyakorlati ateizmus) az itt körülírt jelenség. Ezalatt a kommunizmus dialektikus materializmusával szemben olyan materializmust kell érteni, amely nem doktrinér, nem agresszív és egyáltalán nem harcias, hanem éppen ellenkezőleg, a közömbösségből és a szabadosságból táplálkozik. A kereskedelmi tevékenységek által vezérelt társadalomban spontán módon létrejött materializmus ez, amely radikálisan félreállította a kibontakozás céljának kérdését, az ember földi jelenléte értelmének kérdését... ma egy új típusú ateizmussal állunk szemben” – írja Benoist például II. János Pál stratégiája, Európa „új evangelizációja” című tanulmányában. „A vallás – folytatja – már nem megnyugtató bizonyosság, nem egy igény maradéktalan kielégítése. A halál utáni élet gondolata, a túlvilági ítélet, mindez ösztönös elvetésre kerül azon egyszerű oknál fogva, hogy a jelenkori szellemiség számára minden tekintélyelvű cselekvés ellentétesnek tűnik a "szeretettel" (...) amikor (az Egyház) a világi ügyekről általános érvényű dolgokat mond..., azt mondják róla, teszi, amit tennie kell, ám amint a benső egyéni szférába próbál beleszólni, mondandóját rögtön elutasítják.” – Való igaz, hogy a mai világban számtalan ilyen megfogalmazásra, kiapadhatatlan kritikai analízisekre, kérlelhetetlen bírálatok sokaságára volna szükség. A Pannon Front folyóirat 3-4. és 6-8. számaiban például a továbbiak hangzanak még el a világválság vonatkozásában: „Földünk egy lassú, csendes és láthatatlan folyamat színtere lett: a kultúrák, civilizációk, nemzetek és országok egy lagymatag szerkezetben olvadnak fel, amely felszívja nemcsak a közismert jobboldal/baloldal, kelet/nyugat és észak/dél ellentéteket, hanem a politikai és ideológiai különbségeket is, eltünteti a földrajzi adottságok szerepét és megkövesíti a történelmet. Ez a szerkezet a planetáris rendszer. (...) A rendszer nem hasonlítható egy, az egész földkerekséget felölelő imperiumhoz, mert nem politikai erőből ered, hanem a fogyasztói társadalom világra kiterjedő rákosodása révén terebélyesedik. (...) A rendszer egy középpont nélküli "összesség". Fókuszpontja az amerikai társadalom, annak végei, piacai, szokásai. Hódításának fő területe Nyugat-Európa, a Távol-Kelet, Kelet-Európa és a Harmadik Világ iparosított részei. A hódítás gazdasági ágensei elsősorban a nemzetközi intézetek, a multinacionális cégek és a nemzeti bürokráciák. Ezek fő feladata mindenütt ugyanazon áruk és mentalitás terjesztése. A szokások és szükségletek folyamatos egységesítése eközben egy új embertípus hegemóniáját alakítja ki: a gyenge karakterű univerzális kispolgárét.” Vagy a következőket írja: „...a liberalizmus biztosítja az ember megélhetéséhez szükséges anyagi javakat, de elrabolja az élet értelmét és rendeltetésének tudatát. (...) A diktatúrák halálra kínozták az egyéneket, de nem ölik meg a népeket. A liberalizmzus keltette dekadencia viszont lágyan eltünteti őket. (...) A liberális demokráciák egy újfajta totalitarizmust honosítanak meg azzal, hogy a média révén és a fogyasztói szokások szabályozásával egy tömegembertípust alakítanak ki, akit egyneműsített társadalmi magatartás és vélemények jellemeznek. A politikai gondolkozás gazdasági gondolkozássá való átalakítása egy egypárti rezsimet eredményez, amelyben a politikai pártok csupán a rezsim különböző tendenciáit tükrözik, azaz a közös végcélhoz vezető különböző taktikákat képviselik.” „Az univerzális haladás mítosza, amely a történelem zsidó-keresztény lineáris értelmezésében gyökerezik, minden kultúrát arra kényszerít, hogy a kalmárszellem definiálta tömegjólét ómegájába – tehát a nyugati rendszerbe – torkolljon, s ott végleg feloldódjon. (...) a liberalizmus és a szociáldemokrácia egy és ugyanazon egyenlősdi és kizárólagosan gazdasági világnézet egymást kiegészítő pólusai...” (Carlos Pinedo, Kovács Zoltán: A Francia Új Jobboldal ideológiai alapjai) Kétségtelen, hogy a francia Új Jobboldal tanulmányai végezték el a liberalizmus és a szociáldemokratizmus, a jóléti társadalmak és a puszta látványosságra törekvő modern civilizáció – vagyis a régi Európától elválasztott (Egyesült Államok központú) Nyugat – ez idáig legaprólékosabb kritikáját. Mindezekkel szemben nemcsak politikai megoldási javaslatok találhatóak ideológiájában, hanem olykor egzisztenciális érvényű megoldások is feltűnnek. „Az európai ókorban megvetették a munkát, pontosan azért, mert a munka képezi a szükségleteknek való alárendeltség eszközét. Ez a megvetés ugyanúgy fellelhető a görögöknél és a rómaiaknál, mint a trákoknál, lydiaiaknál, perzsáknál és hinduknál. Az általánosan elfogadott elmélet: mindaz, amit a gazdaság kitermel, múlandó, ebből következően a munka, mely a gazdaság motorja, nem képes semmi olyat kifejezni, ami az ember természetes szükségleti körén túlmutat... a szabadság... nem fér meg a szükségletek szférájában, és nincs igazi szabadság az e szférától való megszabadulás nélkül... "dolgozni annyi volt, mint behódolni a szükségleteknek" (...) "a szabad ember elutasítja a szükségleteknek való alávetettséget, zabolázza testét, hogy ne váljék a szükségletek rabszolgájává, és amennyiben dolgozik, azt csak azért teszi, hogy függetlenségét biztosítsa vagy növelje" (André Gorz)”. „Marshall Sahlins meggyőzően kimutatta, hogy a "primitív" társadalmakban naponta legfeljebb 3-4 órát dolgoznak, mert ott önkéntesen behatárolják a szükségleteket, és a "szabad idő" primátust élvez a javak gyűjtésével szemben.” (A munka ideológiája) Visszatérve a liberalizmus és a jelenkori mentalitás kritikájához, a magunk részéről szigorúan el kell utasítani azonban az olyan felfogást, miszerint „a legkomolyabb kihívás korunkban az, hogy ne váljunk amerikaivá”. Természetesen ez is egy kihívás, de hogy ez volna a „legkomolyabb”, az véleményünk szerint egy csapda, ami a kortársi jobboldalt erősen kísérti. Már a Heliodromos olasz folyóirat 1983-as, 18. számában megállapították, hogy a Nouvelle Droite politikai ideológiájából hiányzik a metafizikai tartalom. Vannak filozófiai és kozmológiai nézetei (Arisztotelész és a skolasztika nominalizmusára emlékeztetve, amelyet kizárólagos és domináns formájában szintén el kell vetnünk), van etikája és – amint arra már utaltunk – színvonalas egzisztenciális életvezetéssi programpontjai is. Metafizikája, az egzisztencializmus formáinál mélyebb, az élet problémáit gyökereiben és gyökeresen megoldó – szigorú értelemben vett – spiritualitása azonban nincs. A francia Új Jobboldal erősen elveti például az „egyetemest” (mint mondják, „az univerzalizmus minden formáját”). Ezt azért teszi, mert egyetemes alatt nem a voltaképpeni Univerzálist érti, nem mindennek alapját és egységét, nem az élet feletti tiszta Lét egészét. Pusztán, mint Földre kiterjedőt fogja fel, a minőségek egyfajta romboló elkenéseként (egyenlősítés), nem azok hierarchikus és tényleges felöleléseként. Ezáltal azonban mind magát, mind híveit megfosztja attól, ami élet feletti. Ebből következik, hogy elutasítja az Abszolút fogalmát, kategóriáját és valóságát, ami határozottan baloldali vonás. Csak azokat tartja szem előtt, akik az Abszolút valóságának tételezésével visszaéléseket követtek el, s csupán kizárólagosságot gyakoroltak (itt főként a kereszténységre gondol). Benoist egyenesen odáig megy, hogy Európa hanyatlásának egyik fő okaként a monoteizmust jelöli meg. Sőt, Európa történelme folyamán állandósuló „társadalmi és politikai monoteizmusról” beszél, ami ennek a – zsidó-keresztény vallásosságon messze túli – fontos fogalomnak a puszta elcsépelése és lejáratása: a monoteizmus és az illegitim monopolizmus értelmiségi összekeverése. De jegyezzünk meg néhány további, szintén az antimetafizikai orientációból fakadó tévedést vagy pontatlanságot. A francia Új Jobboldal fő képviselői azt állítják, hogy a történelemnek nincs se kezdete, se vége. Ciklikus történelemfelfogásuk erősen egyéni, a lineáris történelemfelfogás ellenében megfogalmazott, amely utóbbit a vonatkozó tradicionális tanítások nem zárták ki teljesen. Ezenkívül a dolgoknak szerintük az ember – emberként – ad értelmet. A „valamivé válás” fontosságát hangsúlyozzák, ami metafizikai nézőpontból szigorúan másodlagos jelentőségű (néhány hagyomány egyes megfogalmazásai szerint negatívum). A nép szerintük mindig, minden esetben több az individuumnál. Korlátoltan értelmezik az „örök jelen” fogalmát. A jövő – mint olyan – pedig olykor abszolút magasságokba emelkedik. Végül, pusztán elméletileg és elméletinek fogják fel a metapolitikát. Mindebből a francia Új Jobboldal esetében egy mérsékelt, de vitathatatlan evolucionizmus, vitalizmus és szcientifizmus fakad (az utóbbi főként a biológia (természetes kiválasztódás stb.) és az etológia vonatkozásában). Ezek viszont egytől egyig baloldali, nem pedig jobboldali jellegzetességek. Pontosítást, finomítást, felülvizsgálatot igényel Benoist kereszténységgel kapcsolatos történelmi képe és felfogása is. Az, amit a kereszténységgel kapcsolatban elemzőként mond – tehát anélkül, hogy ideológiát („neopogányság”) adna –, általában helyes. „...a kommunista rendszerekkel való ütközésből az Egyház egyidejűleg került ki győztesen és vesztesen. Erős volt, mert változást hirdetett a rendszer ellen, mely üldözte őt, most azonban az ellenfél elvesztése... fenyegeti. A vallási intézmények hírneve és tekintélye – miként más csoportoké is – abból szármaazott, hogy üldözték és ellenállást tanúsított. Politikai szavakkal élve, egyidejűleg alkotott hatósági menedéket és hatalom elleni harci bázist. Most, hogy a kommunizmus eltűnt, és visszaállították az egyéni jogokat, nagy a veszélye a létjogosultság elvesztésének.” (II. János Pál stratégiája, Európa „új evangelizációja”) Nagyon sokszor igazak Benoist kereszténységet illető bírálatai is, amennyiben azok a középkor utáni kereszténységre vonatkoznak. „Amíg az Egyház hagyományos doktrínája a francia forradalom óta feltétlenül elítélte az "emberi jogokat", mert azok az "isteni jogokkal" ellentétesek, úgy az Egyház ezentúl magáévá teszi e tematikát. Sőt mi több, az elv legnagyobb védelmezőjeként jelentkezik... Az Egyház elfogadja az emberi jogokat, de amikor ezt teszi, másról beszél, mint azok, akik rendszeresen hivatkoznak e jogokra. (...) Itt tulajdonképpen a modernséghez való viszony problémája merül fel. E tárgyban is igen kétértelmű az Egyház álláspontja. Mint láttuk, közvetve elítéli a modernséget, de közben állítja, hogy az keresztény talajon jött létre. (...) miközben az Egyház dicséri a demokratikus elveket, szigorúan ragaszkodik saját tekintélyéhez,ami miatt szkeptikussá válunk minden véglegesnek vett hittétele tekintetében. Jean-Schlegel ezt foglalja össze, amikor rámutat a »szakadékra, mely akkor áll elő, ha az elnyomás esetei miatt az emberi jogokat oktatják kifelé, de következetesen elutasítják, hogy befelé is lennének tanulságos és változtatásra szoruló gyakorlatok«.” (II. János Pál stratégiája, Európa „új evangelizációja”) Benoist politikai ideológiájának kereszténységre vonatkozó részében Európa hanyatlásának okát a zsidó-keresztény vallás mibenlétében, jellegzetes belső vonásaiban látja. „...nem értek egyet azzal – idézi Massimo Cacciari olasz filozófust –, hogy a mai világ olvasata a pogányság lenne. A mai világ idealista ateizmus, amelynek gyökerei kétségtelenül a kereszténységben vannak.” Az antik Európa szellemiségéhez és éthosához való visszatérést javasolja, s támadja a kereszténységet, mert szerinte kiszorította és csaknem megsemmisítette a kelta, görög, római, germán szellemet: „A »Nyugat küldetése« abban áll, hogy a már gyökérrel rendelkező kultúrák kioltásán munkálkodjék. Az üresség általános elterjesztésén. Ezek után jobban megértjük, hogy II. János Pál miért nem említi soha Európa kereszténység előtti gyökereit. Azért, mert e gyökerek – történetesen néhány évezredes antik kultúrák és civilizációk – megakadályozhatnák abban, hogy Európát a keresztény vallással azonosítsa, hogy a keresztény vallásnak tulajdonítsa az európai »szív« monopóliumát. »Ó, kereszténység, Európában egyedül te nem vagy antik!« – írta Apollinaire. Ezek szerint az antik világ az, amit, ha teljesen eltüntetni nem is kell az emberek emlékezetéből, de legalább amolyan jelentéktelen előtörténet-félébe kell visszavezetni...” (II. János-Pál stratégiája. Európa „új evangelizációja”) Mindez nagyobbrészt jogos kritika, egy jelentős részt tekintve azonban nem. Ami valaha is nagy volt, azt ugyanis teljességgel eltüntetni sohasem lesz lehetséges, és csakis azok számára lehet sikeresen elhallgatni, akik számára soha nem volt nagy, vagy akikben elhalványult, majd kialudt a nagyság eleven tudata. A kereszténység hibáztatása sokszor annak megkerülésével azonos, hogy egyesek önnön mulasztásaikra ébredjenek. Emellett nagy ívben kerüli azt a feladatot is, hogy végre-valahára kimutatásra kerüljön: mi, hogyan, milyen módon élt tovább a kereszténységben – római öltözékektől és politikai struktúráktól a kelta és germán hősiességen át a hermetika és az alkímia hagyományos ezoterizmusáig elmenően (és még sorolhatnánk). Ésszerűtlen és indokolatlan egy olyan világban, mint a mai, a középkor jelentőségétől eltekintve általános nézetté tenni, hogy a kereszténység születésével valami igazán lényeges is tönkrement volna Európában. „Európát nem »csinálni« kell, hanem újra felfedezni, hiszen sohasem tűnt el. »Európát sosem törték össze, se nem bontották szét. Mint kulturális és lelki egység, sohasem szűnt meg« (Lustiger)” – mondja és idézi maga Benoist is (II. János Pál stratégiája, Európa „új evangelizációja”). Mindemellett fontos kritikai pont részünkről, hogy a francia Új Jobboldal számára Európa elég. Szerintünk sem a római lelkület, sem a legkiválóbb antik filozófusok (Szókratész fennmaradt tanításaitól Hérakleitoszon át Parmenidészig, sőt a neoplatonikusokig) nem elegendőek. Elégségesnek állítani be bizonyos alapvető magatartásformákat vagy néhány töredékes maradványt – mindez Evola műveinek a félreértése is. Benoist Európa számára nem sokat mondó s mindemellett vitatható „indoeurópai polüteizmusa” a legkevésbé sem elégséges e lényeges belső közeledés megkezdéséhez. Térjünk át a francia Új Jobboldal politikai ideológiája behatároltabban politikai részére. Említettük már a liberalizmus és a szociáldemokratizmus – és ezzel együtt az internacionalizmus, kozmopolitizmus és mondializmus – bírálatának jelentős voltát. Fejlődéselvűsége miatt viszont „a »hagyomány« és a múlttal való szakítás közötti egyensúlyról” beszél, amiből súlyos anomáliák származnak. A mi értelmezésünkben vett Hagyomány nem, vagy nemcsak a múltat jelenti. A tradíció, ha ismerik – s ha igazán jól ismerik – élő, mégpedig örök módon élő, következésképpen minden vele kapcsolatos spekulatív „egyensúly” értelmetlen. A szembenálló rendszerek „szimmetrikus bírálatának” elve nem alkalmazható minden esetben, ahogy azt Benoist másutt is megteszi: „Az új ideológiai törésvonal nem a belénk szajkózott jobboldal-baloldal vagy liberalizmus kontra szocializmus között halad...” „A valódi ideológiai törésvonalat tehát nem a konvencionális jobboldal-baloldal (azaz konzervatív kontra progresszív jelenti, hanem az egyenlőség kontra különbözőség, azaz nemzetközi/liberális kontra nemzeti/regionális” (Carlos Pinedo, Kovács Zoltán: A Francia Új Jobboldal ideológiai alapjai). Sem Benoist, sem a francia Új Jobboldal nem fogadja el tehát maradéktalanul se az implicit egyetemes Tradíció, se a radikális tradicionális jobboldaliság ideáját. Például „liberális jobboldalról” és „kapitalista jobboldalról” is beszél. Mindemellett viszont kibékíthetetlen ellentétet lát a kozmopolitizmus és a nacionalizmus között, ami nem mindig volt kibékíthetetlen, és nem a legnagyobb ellentét. (Tekintsünk a patriotizmus születésének körülményeire és a Nyugat által mostanság finanszírozott „nemzeti” felkelésekre.) Ez a felfogás a nacionalista forradalmakkal kapcsolatos súlyos illúziókhoz vezethet. Mindezek után rá kell térnünk az elvi tisztázatlanságból és pragmatizmusból következő legvégzetesebb hibára: az ND céljai között szerepel a „közvetlen” vagy „közvetett szerves demokrácia” megvalósítása. (Vö. írásunk mottójával!) Ennek okaira A demokráciáról (Múlt, jelen, jövő) című tanulmányában Kovács Zoltán a következőkben mutat rá: „A jelen körülmények között a hiteles jobbodali tevékenység nem merülhet ki tehát abban, hogy pusztába vetett kiáltásként hangoztassa az ősi, természetes arisztokratikus rend felsőbbrendűségét, amikor nagyon jól tudja, hogy semmi esély nincs ennek újbóli megvalósítására.” Nos, ami az említett hiteles jobboldali tevékenységet illeti, ez először is abban állna, hogy a politika eredeti, tradicionális és bölcseleti alapelveit a lehető legtisztábban tárjuk fel – akkor is, ha egyesek azt képzelik, hogy ezek „gyakorlati” vagy „újbóli” megvalósítására nincs esély (mert nem adnak rá esélyt). Minél tisztább lenne ez a feltárás, annál valóságosabban kiderülne a megvalósítás mibenléte, mikéntje és hogyanja. Csak ki kellene tartani. Zárjuk írásunkat azzal, hogy az ember és a világ kríziseinek különböző aspektusai feltárása mellett a francia Új Jobboldal legnagyobb érdeme a politika lehetőségeinek kiszélesítése volt. Több esetben például művészetként fogták fel a politikát és kimutatták: „Nemcsak a megszokott helyeken lehet politizálni, mint pl. a parlamentben, mert az emberi gondolkodás és cselekvés minden területének van ideológiai dimenziója. Az ember ugyanis életében állandóan helyzetekkel szembesül, melyek döntést kívánnak. Ezért szüksége van egy értelmező szűrőre, azaz ideológiára, amely lehetővé teszi, hogy a kaotikus válságból cselekvési irányvonalat hámozzon ki. (...) a politikai hatalom megszerzése hosszú ideológiai terep-előkészítést kíván meg. Nem kevesebbről van szó, mint az általános eszmék átalakításáról, azaz a szellem lassú újramintázásáról.” „...az új ideológiai konfliktusok megjelenése döntő fontosságú tény. (...) azoké a jövő, akik új mozgósító és cselekvési formákat tudnak felmutatni anélkül, hogy választási vagy médiasikerekre törekednének; akik nem mondanak le a valódi politikáról s akik kiállnak elveikért anélkül, hogy ilyen vagy olyan konvencionális ideológiához kötnék magukat.” (Carlos Pinedo, Kovács Zoltán: A Francia Új Jobboldal ideológiai alapjai)
Sajnos vagy nem, néhány jó képességű elemző munkái helyett másfelé kell azonban fordulnunk akkor, ha a legősibb és eredetibb tradicionális politikai alapelveket keressük. És akkor is, ha a politikai ideológiák körében intellektuális
teljesítményeken kívül az intenzív spiritualitást is meglátni akarjuk.
Alain de Benoist tanulmányai magyar nyelven A munka ideológiája. Hunnia 38. (1993. jan.) sz.
Magyar nyelvű tanulmányok Alain de Benoist-ról és a francia Új Jobboldalról Kovács Zoltán:
A Francia Új Jobboldal ideológiai alapja I-V. (Carlos Pinedo egy összegzése alapján).
Pannon Front 3-4. (1995) és 6-8. (1996)
sz.
|