A valódi szellemi elit létrejöttének egyik elsődleges kritériuma a metafizikai érdeklődés és irányulás; amennyiben ez az elit létező, úgy pedig a metafizikai orientáció az egyik lényegi jellemzője, valamint a princípiuma is.

A mai világban azonban különböző dolgokat értenek „metafizika” alatt. A modern felfogások két nagy csoportra oszthatók, amelyek egyikének sincs semmi köze sem a metafizikai valósághoz, sem az adekvát metafizikai érdeklődéshez. Az egyik csoportba azok a megközelítések tartoznak, amelyek az okkult, szubtilis és paranormális valóság szférájába tartozó dolgokat tekintik „természetfelettinek”. Pedig nyilvánvaló, hogy mindaz, ami okkult, szubtilis és paranormális, mindaz okkult, szubtilis és paranormális, nem pedig természetfeletti. A szubtilis, rejtett és különleges jelenségek is létezők; a hindu és a buddhista tradícióban gyakorta előforduló kifejezéseket használva „létesültek”, „keletkezettek” és „születettek” – vagyis a tág és teljesebb értelemben vett fizikai, természeti világ körébe tartoznak. Következésképpen – még vagy már – nem tekinthetők természetfelettinek. Noha az egyes európai nyelvekben használt „szupernaturális” jelző elvileg fordítható ugyan „természetfelettinek”, etimológiailag is helyesebb, ha mindazt, ami „szupernaturális” vagy „hyperfizikai” nem tekintjük metafizikainak vagy szupranaturálisnak.¹ Azok a dolgok, amelyekre az előbbi jelzők alkalmazhatóak, megnyilvánultak, vagyis nem természetfelettiek. A relatíve láthatatlan atomokhoz hasonlóan finom-fizikaiak, de nem metafizikaiak.

A metafizika mibenlétét illető téves mai felfogások másik nagy csoportjába azok a megközelítések tartoznak, amelyek a metafizikát és a metafizikai realitást kizárólag a „filozófia” kompetenciájába sorolják; ráadásul az ontológia – amely önnön definíciójánál fogva nemcsak lételméletet, hanem létezéssel és létezőkkel kapcsolatos elméletet is jelent – egyik „alágának” tekintik, ami az emberi alapkérdésekkel foglalkozna, általában bonyolult nyelven és kizárólagosan elméleti irányulással. Tény, hogy a metafizika az „alapokkal” kapcsolatos; az úgynevezett végső kérdéseknek azonban nemcsak spekulatív és „kérdéses” vonatkozásai vannak, hanem gyakorlati és effektív valóságuk is lehetséges. A metafizikai valóság nem egy „adott” realitás, nem egy ontológiai állapot más ontológiai állapotok között, még csak nem is ezek összessége, vagy csúcsa, hanem egy ezektől különböző, abszolút (állapot-feletti) állapot és abszolút (valóság-feletti) valóság. A metafizika és az, ami metafizikai, így nemcsak elméleti realitás, hanem effektív természetfelettiség is, ami megvalósítható. Ez a tényleges természetfelettiség, avagy ennek a lehetőségnek a szellemi tételezése az, ami minden adekvát és autentikus metafizikai irányulásnak az alapja.

Felvetődhet a kérdés, hogy egy olyan létező és természeti lény, amilyen az ember, hogyan tudhatná megvalósítani a természetfelettiséget, sőt miként tudhat egyáltalán bármit is arról? Nos, az ember nem kizárólag természeti lény, hanem értelemmel is bír. Ez nem azt jelenti, hogy az utóbbinál fogva eleve természetfeletti is volna, de intellektusa és szelleme révén lehetősége van arra, hogy különbséget tegyen olyan lehetséges valóságok között is, amilyeneket fentebb említettünk. Intellektusa képes behatolni a tág értelemben vett természeti világ olyan állapotaiba, amelyek a természetfeletti realitással határosak, tapasztalatait pedig lehetőségekként közvetíti az ember számára. Amikor az ember teóriákkal foglalkozik, tevékenysége nem szükségszerűen csak gondolati, elmebeli, spekulatív és absztrakt, hanem kellő elmélyültséggel intellektusa révén azonosulhat is mindazzal, amire az általa vizsgált teóriák vonatkoznak. Az intellektus behatol a tanítások legmagasabb összefüggéseibe, valósággá teszi azokat, majd megfordulva és az emberi létezőhöz visszaérkezve lehetőségekként tartja fenn őket. Természetesen egy intellektuális belátás múlandó, mégpedig olyan értelemben, hogy noha hatása eltörölhetetlen, intuíciós intenzitása megszűnik, elmúlik. Az intellektus képes arra, hogy újra meg újra realizálja az intellektuális intuíció intenzitását és valóságát, azonban az intellektustól megkülönböztethető szellem szükséges ahhoz, hogy amibe az intellektuális intuíció bevilágított, majd az ember számára közvetített, azt valóságként fenntartsa. Csak a szellem tesz állandóvá. Habár az intellektus segítségével, de csak a szellem valósítja meg a feltétlenséget. Az intellektus és a szellem között átfedés van, és amennyiben megkülönböztetjük őket egymástól, igen finom átmenetet kell tételezni közöttük. Ha elfogadjuk a megközelítést, hogy a szellem „aktusban lévő szubjektum”, akkor azt mondhatjuk, hogy a szellemhez képest az intellektusban mintegy nincs elég szubjektum ahhoz, hogy valamit állandóvá tegyen. Magától értetődő azonban, hogy maga a szellem is lehet szellemibb és kevésbé szellemi, például aszerint, hogy mennyire fordul a lélek, majd a test felé. Így csak a teljesen önmaga felé fordult szellem, az abszolút szellem az, ami természetfeletti. De ezen a szélsőségesen elnagyolt módon vázolt úton a természetfelettiség megvalósítható, ahogy minden nagy tradíció is vallotta.

Meg kell jegyeznünk, hogy a valódi szellemi elit metafizikai orientációja nem jelent és nem jelenthet természet- és életellenességet. Az az eltévelyedett felfogás és hozzáállás, amely a természetfelettiség megvalósítását csak a tág értelemben vett természeti létezők és állapotok ellen hatva, életellenesen működve tudja elképzelni, az a felfogás nemcsak a metafizikai megvalósításra, de az élet megvalósítására sem képes. A természetfelettiség megvalósítása az élet, az egyéni élet létállapotainak megvalósításán keresztül lehetséges. Ellenkező hozzáállás esetében – a természetbeliség törvényeiből kifolyóan – olyan állapotok valósíttatnak meg, amelyek nem metafizikaiak, hanem ellen-terekkel, egyfajta negatív térbeliséggel, szubtilis szubsztancionalitáshoz kötődő állapotokkal és a negatív időtlenséggel kapcsolatosak. A metafizikalitás túlmutat az élők körein, az életen, de túlmutat az életalatti állapotokon is. A létállapotok és azok képviselői – a létezők – általában adódnak az ember számára, amikor azonban az ember tudatosan valósítja meg a különböző lét- és tudatállapotokat, akkor az, ami az emberben tudatosan valósította meg az életet, az érintkezik a természetfelettiséggel.

Az Istenségnek az a funkciója, amely a világot kiméri, magától értetődően nem az Istenség legmagasabb arculata. A szúfizmus szerinti újra meg újra megújuló Teremtésen keresztül – vagyis az isteni Autodetermináción keresztül – azonban a természeti világ is összeköttetésben áll Isten teljesen természetfeletti Önmagával.

Itt még egy kérdést kell nagyon röviden megvizsgálnunk. Hogyan összegezhetnénk a legnagyobb tradíciók irányulását és végcélját a természetfelettiség elérésében és a metafizikában akkor, amikor azok viszonylag gyakran éppen a sahaja (‘természetes’, ‘veleszületett’) – avagy más ennek megfelelő – állapot megvalósításáról beszélnek?² Egy általános antik nyugati felfogást összegezve, Ostanos például ezt mondja: „a természet legyőzi a természetet, a természet uralkodik a természet felett”.³ Felfogásunknak megfelelően mindezt úgy kell érteni, hogy a természet legyőzése valójában csak a természetben rejlő magasabb rendű alkotók révén sikerülhet, ahogy azt az ember intellektuális komponense kapcsán már megjegyeztük. Némi pontatlansággal azt mondhatnánk, hogy csak a „természetben” potencionálisan benne rejlő természetfeletti győzheti le a természetet. Ugyanekkor, a tradíciók állítása szerint, a helyes értelemben vett természetfelettiségnek van egy spontán, a természetesség pozitív értelmével rokonítható alapjellege. Nem a természetfelettiség valósul meg, ha a megvalósítást nem kíséri egyfajta magától értetődőség, egy olyan viszony, amilyet az ember például a veleszületett dolgokkal kapcsolatban tanúsít. A metafizikai realitást, minden bonyolultnak tűnő kritériuma mellett, az ember csak annak megfelelően valósíthatja meg, amit a magára találás pillanataiban él meg. Mint mondják – és ez egyáltalán nem mond ellent a természetfelettiség ideájának –, „amíg az elmélyedés során nem jön létre a sahaja, az igaz valóság állapota, addig bölcsességről beszélni színlelt hamis fecsegés csak.”⁴ Az ember sokféleképpen magára találhat, de ez semmiben nem olyan intenzív, magától értetődő és nyilvánvaló, mint a természetfelettiség lehetőségében.

Jegyzetek

¹ A valaki vagy valami „felettiséget”, a valakin vagy valamin „túliságot” legpontosabban a „meta-” és a „szupra-” elöljárók fejezik ki. Mind a „szuper-”, a „hyper-”, a „transz-” és az „ultra-” prepozíciók még egy szorosabb viszonyt implikálnak a hozzájuk tartozó névszóknak megfelelő valóságokkal.

² Ld. Az advaita vedanta újabbkori követői, képviselői és mesterei magyar nyelven. Tradíció évkönyv, 2000. 264. o-tól. Valamint: Hatha-yoga-pradipika IV. 4.

³ Marcellin Berthelot: Collection des anciens alchimistes grecs. II. köt. Paris, 1887,43. o. Idézi Julius Evola: The Hermetic Tradition (Symbols and Teachings of the Royal Art). Rochester (Vermont), 1995, Inner Traditions International, 21. o. A természet pozitív értelmével kapcsolatban ld. még Titus Burckhardt: Alkímia (Világkép és szellemiség). Budapest, 2000, Arcticus, 100. o-tól.

⁴ Hatha-yoga-pradipika IV. 114.