(MARK SEDGWICK: AGAINST THE MODERN WORLD. TRADITIONALISM AND THE SECRET INTELLECTUAL HISTORY OF THE TWENTIETH CENTURY. NEW YORK, 2004, OXFORD UNIVERSITY PRESS. XIV + 370 O.)
 

Ez a könyv – amelynek különös védőborítója inkább kémregényre, mint tudományos történészi munkára emlékezteti az embert – nem kevesebbet állít magáról, mint hogy „René Guénon életrajza és az általa alapított tradicionalista mozgalom története” (VII. o.). Meglehetősen furcsa célkitűzés ez olyan szerző részéről, aki alig hivatkozik a szóban forgó szellemi áramlat legjelentősebb szerzőinek műveire; aki számtalan képviselőről szót sem ejt vagy nevüket éppen csak megemlíti;¹ aki kevéssé ismeri az áramlat folyóiratait s főként az interneten keresztül elérhetőkre hivatkozik. Úgy véljük, túlságosan ambiciózus „René Guénon és a tradicionalisták történeteként” (ibid.) definiálni olyan könyvet, amely nem ismeri a téma egyes fontos történeti forrásait,² ráadásul következetesen „Heidnische Imperialismust” ír Heidnischer Imperialismus helyett (104., 298., 353. o.), „Editions Traditionnels-t” Editions Traditionnelles helyett (132. o.), „Herrenclubot” Herrenklub helyett (224. o.), „Agizát” Algiza helyett (297., 319. o.), „Méditerranée-t” Mediterranee helyett (320. o.), nem tudja Julius Evola születési dátumát (363. o.) – miközben majdnem két fejezetet szán neki –,³ és ami mindennél sokkal rosszabb, informatíve nem lehet kellően megbízható olyan mű, amelynek magyar vonatkozású adatait számszerűsítve megállapítható, hogy a 21 közölt információból 13 téves⁴ (186-187. o.). De nem kívánunk ilyen hibákon lovagolni, hiszen a Kairói Amerikai Egyetem tanársegédjének munkája sokkal súlyosabb tévedéseket foglal magában.

A kiterjedt és hatalmas szellemi áramlatot végül is egyetlen személyre, René Guénonra – műveire és hatására – vezeti vissza. A legkisebb mértékben sem szeretnénk Guénon jelentőségét kisebbíteni, ám ez a felfogás, mind történetileg, mind fenomenológiailag téves. Hogyan képzelhetjük, hogy egyetlen – vagy akár néhány – személy hatása ekkora volna? Guénon életművében olyan felfogások, eszmék és igazságok jelentek meg (koncentrált és letisztult formában), amelyek korábban egész kultúrák irányulásai és alapelvei voltak. Nem tekinthetők egyéni privilégiumoknak. Ezek újrafelbukkanásának a ténye akkor is igaz, ha egy írásos tanítás szükségszerűen általánosító a gyakorlati élet részleteihez képest. Mr. Sedgwick az áramlat jóval Guénon előtti megfelelőit illetően szintén csak személyek neveit adja meg, ráadásul csupán egy-két személyét (indokolatlanul elválasztva egymástól a szellemi tradicionalitást és az ugyanilyen értelemben vett perennializmust). Ficino és Agostino Steuco nem több mint két név az egyetemes nyitottságú, szigorúan tradicionális szellemiség és intellektualitás képviselőinek hosszú láncolatában.⁵ „Vedanta-perennializmusról” (24., 40. o.) is nevetséges beszélni akkor, amikor minden valódi tradíció a szellemi örökérvényűség eszméjének képviselője. Ezeket az „előzményeket” vagy „eredeteket” ráadásul olyan személyekkel és irányzatokkal vegyíti, akik nemcsak a felszínen, hanem szinte lényegük szerint is modernek voltak, nem pedig tradicionálisak. Ki volt Reuben Burrow, kik voltak a tizenkilencedik-huszadik századi teozófusok mindazokhoz képest, akik korábban – úgy Nyugaton, mint Keleten – legalábbis hittek egy örökérvényű bölcsességben? Sedgwick úr nemcsak a philosophia és a bölcsesség (sophia) közötti különbségről nem tud semmit, de arról sem, hogy a skolasztikusok által szintén használt philosophia perennis kifejezést egészen a huszadik század közepéig általánosan, akadémikus filozófuskörökben is alkalmazták. ⁶ Semmit nem tud – vagy úgy tesz, mintha nem tudna – a görögök ősi bölcsessége és Atlantisz iránt érdeklődő Platónról, a delphoi-i szentély egyik, az egyiptomi tradícióról is informálódó papjáról, Plutarchosról, a keleti kapcsolatokkal rendelkező Plótinosról – akinek az európai szellemi kultúrára gyakorolt hatását Platón után kevéssé vitathatnánk –, az aristotelési és platóni szemlélet egységét képviselő Ibn Sīnāról (Avicenna), Ādi Śańkarācāryának a hindu tradíció teljességére irányuló szerepéről, és még hosszan sorolhatnánk azokat a régi szerzőket, akikkel a legújabbkori tradicionális szerzők szellemisége szoros rokonságban vagy analógiában áll, sőt – olykor vagy gyakran – identikus. Ezek után természetes, hogy az író nem beszél arról sem, hogy a nagy szellemi hagyományok és a világvallások transzcendens egységének eszméje, vagy a primordiális Tradíció ideája egyáltalán nem új – nem Guénon, Schuon, Matgioi vagy akárki egyéni találmánya. Egy idea érvényességét és valóságát egyáltalán nem érinti, hogy a többség által gyakorolt vallási hagyomány hallgat róla. A tibeti rime áramlat vagy az alábbi ind-hindu szentirat-részletek is egyértelműen mutatják az egyetemes és integrális Tradíció eszméjének jegyében álló szellemiség ősiségét:

    „Bármilyen úton indulnak, hozzám [az Istenséghez] jutnak az emberek…”
    „…aki egynek tekinti a sāńkhyát és a yogát, az lát helyesen.”
    „…bármilyen testet imád egyik vagy másik hívő igaz hittel, ezt a tántoríthatatlan hitet mindegyikőjüknek én adom.”
    „Akik más isteneket imádnak, s azoknak áldoznak hittel, azok is nekem áldoznak…”
    „»A közönséges ember, aki [végleges] különbséget tesz a Hármasság istenségei [Brahmā, Vişņu és Śiva] között, bizonyos, hogy a pokolban tartózkodik mindaddig, amíg a Hold és a csillagok ragyognak. Az én hívem tisztelheti a [különféle] isteneket. Hozzájuk emelkedve így eléri a végleges felszabaduláshoz vezető tudást. Brahmā iránti hódolat nélkül, az ember nem tisztelheti Vişņut; Vişņu iránti hódolat nélkül nem tisztelnek majd engem sem.« Miután így szólt, Śiva, a Hatalmas Úr, a Kegyes Isten mindenki hallatára e szavakat mondta: »Ha Vişņu egyik híve gyűlöl engem, vagy Śiva egyik híve gyűlöli Vişņut, mindkettő átkot von magára, és soha nem ismeri meg a valóságot.«”⁷

A szóban forgó szellemi áramlat és a régi szerzők közötti azonosság lényegi azonosság. Az identikusságot bizonyos mértékig egyetlen jellemző homályosítja: az, hogy az áramlat képviselői ma, a jelenkor körülményeit figyelembe véve írnak. Ez a jellegzetesség azonban a megközelítés, a stílus, az írásmód, a külső kiindulási pont, az élet, a felszín tekintetében teszi őket mássá. Az esszenciális azonosság megmarad. A nagy számban felhozható történeti korrespondenciák vagy legalábbis a szellemi rokonság azt is felveti, hogy az áramlat legkimagaslóbb képviselőit jelenkori tradicionális szerzőknek kell nevezni, nem pedig „tradicionalistáknak”. A legteljesebb mértékben egyetérthetünk László András professzor úrral, aki elsőként járt el így. A dolgok nagyságrendjéből magától értetődően következik, hogy nem minden, az áramlathoz kapcsolódó szerző tekinthető tradicionális szerzőnek. Egy cikkben elmondtuk,⁸ hogy azokra a „tradicionalistákra”, akiket a tradicionális szerző méltóság még nem illet meg, úgy lehet tekinteni, mint akikből megfelelő erőfeszítések és eredmények révén jelenkori tradicionális szerzők lehetnek.

Mr. Sedgwick könyvében tehát már a „tradicionalizmus¨ és a „tradicionalisták” kifejezés is erősen vitatható. Ha a könyv írója tényleg komolyan vette volna, hogy René Guénon és az „általa alapított” szellemi áramlat történetét írja, következetesen el kellett volna vetnie mind a tradicionalizmus, mind a tradicionalisták kifejezés használatát, mivel maga Guénon is így tett.⁹ Figyelembe véve a halála óta eltelt időt és eseményeket, azt javasoljuk, hogy ne válasszuk el olyan végérvényesen a tradicionalizmust a tradíciótól, mint Guénon,¹⁰ de szigorúan átmeneti, közbülső érvényűnek tekintsük.¹¹ Még inkább ez a helyzet a „mozgalom” kifejezés esetében. Ami politikailag elfogadható és bizonyos esetekben akár kívánatos lehet, nem érvényes egy magasabb rendben. Guénontól teljesen távol állt egy ilyen, alapvetően baloldali megjelölés használata, a hozzá kapcsolódó szemlélettel és felfogással együtt.¹² Ő és az életművében újra testet öltő szellemiség valamennyi reprezentánsa a szellemi arisztokratizmust, a valódi szellemi elitizmust képviselte és képviseli, ami a lényegi rendben semmiféle „mozgalmi” jelleget nem engedett és nem enged meg.¹³ Ami a politikát és a hatások kollektív rendjét illeti, itt a mozgalmi jelleg alkalomadtán feltűnhet, de semmi esetre sem lényegi. Nem olyan, amivel az áramlat valódi képviselői sokat foglalkoznának, és ami alapján a dolgokat definiálni lehetne.

Ezek után felvetődik a kérdés: a szerző megfelelő ismeretek hiányából adódóan, vagy tudatosan választotta-e az eleve téves kiindulási pontokat? Mindjárt az Előszó második oldalán olyan – soha nem hallott és népszerűséget nem hozó – kifejezésekkel találkozhatunk, mint „antiszemitizmus, terrorizmus és fasizmus”. A következő mondatban – mintegy a biztonság kedvéért – megjelenik az „SS” és a „náci Németország” is (VIII. o.). Egészen eredeti gondolatokat rejtenek e szavak, hatásukra a könyv átlagolvasója bizonyára nyitott érdeklődéssel és meleg szívvel fordul majd az áramlat objektív megismerése felé. A Prológus hasonlóképpen megnyerő oroszországi intellektuális helyzetkép lefestésével kezdődik, amelyből – többek között – megtudhatjuk, hogy a „tradicionalizmus” egyik állítólagos képviselője a szovjet érában utcaseprő volt (3-5. o.). Csupa olyan kép, amely megadja a könyv alaptónusát, amelyet a nyugati olvasók bizonyára mélyen megértenek, és amely – mindjárt a könyv elején – az egész áramlatot szimpatikussá teszi a szemükben. „René Guénon életrajza” szintén bizarr környezetben óhajtja bemutatni az „alapítót”: ismert, de a szellemi áramlat szempontjából a legkevésbé sem szignifikáns tudósok, művészek (22-23., 29-30., 36-38. stb. o.), a Teozófiai Társulat (40-44. stb. o.), Isabelle Eberhardt (63-65. o.) vagy Adam Alfred Rudolf Glauer alias Rudolf von Sebottendorff (65-66. o.) felemlegetése közepette, akik közül többeknek vagy semmi, vagy igen kevés közük volt ahhoz a Guénonhoz, aki vaskos kötetekben támadta szellemiségüket. Sedgwick úr részletesen taglalja Guénon „bolondos fiatalságát” (12. o.), hogy összekeverje a szálakat és azt is az életművébe vonja, amit meghaladt és bírált. Hangosan tudni véli – például – nem csupán azt, hogy huszonhat éves kora előtt alkalomadtán ópiumot használt, de azt is, hogy erre Albert Puyou (Matgioi), Pouvourville grófja tanította. A bizonyíték mindennél ékesszólóbb: Matgioi könyvet írt az ópiumról (58., 283. o.). A szerzőtől – jó modern történész módjára – megtudhatjuk, „nehéz elképzelni”, hogy Guénon vigasztaló új „szerelmével”, Mary (Dina) Shillitóval való ismeretsége nélkül Egyiptomba költözött volna (74. o.). Habár Kairóban számos muszlim szentéletűnek – és többnek – tartotta, megtudhatjuk azt is, hogy a ramadan ideje alatt „cigarettázott és kávét ivott”, és nem tett zarándoklatot Mekkába (75-76. o.). Óriási. Ezek szerint mindazok a muszlimok, akik nem cigarettáznak és kávéznak, s Mekkába mennek, kiemelkedőbbek és figyelemre méltóbbak Guénonnál. Mindezt olvasva, már a könyv II. részénél járunk, amelynek címe „Tradicionalizmus a gyakorlatban”. Frithjof Schuon esetében a szerelmi és pszichológiai szál ugyancsak megjelenik (85-86., 90-91. stb. o.), majd pedig a „Fasizmus” című 5. fejezet következik, amely enyhén szólva lazán kapcsolódik az előzőekhez. Megérthetjük azonban belőle, hogy miért kellett Von Sebottendorffot korábban a történetbe vonni, noha a szerző siet elhallgatni, hogy Evola A fasizmus jobboldali kritikája címmel¹⁴ önálló munkát írt, ami nyilvánvalóan kevéssé illeszkedik a „gyakorlat” koncepciójába, így jobb nemlétezőnek tekinteni. Ami a romániai „fasizmust” illeti, Mircea Eliade egyáltalán nem volt Evola „követője” (109. o.), ahogy a Mihály Arkangyal Légiója sem volt azonos a Vasgárdával (113. o.), és nem Vasile Lovinescu „mutatta be” Evolát Corneliu Codreanunak (114. o.). Bőven hozhatunk tehát példákat a szerző tájékozatlanságára, sőt bizonyos rátekintési módok, közölt információk és a könyv egész felépítése alapján nem feltételezhetünk jóhiszemű tájékozatlanságot, hanem bizonyos mesterkedések nyomaira lelhetünk.

Az egyik legfájdalmasabb pont számára az áramlat tudományos befolyása és kulturális-társadalmi hatása. Elképesztően bánik Ananda Kentish Coomaraswamyval (talán csak Evola, Schuon és Seyyed Hossein Nasr járnak nála rosszabbul). Megtudhatjuk, hogy a vallástudósok e fejedelme, az „50 éves múzeumi kurátor Bostonból” – egyebek mellett – azért tisztelte Guénont, mert egyik felesége „1916-ban terhes lett [Aleister] Crowley-tól. […] Ez az eset feltételezhetően segített csökkenteni Coomaraswamy lelkesedését az okkultizmus iránt” (53. o.), amiben Guénon okkultizmuskritikái támogatták volna. Szerzőnk azt is rekonstruálja, hogy Coomaraswamy „valószínűleg” melyik new york-i okkultista könyvesboltban találkozott először Guénon műveivel (34. o.). Mindez azon nagyszámú történészek pszichologizáló módszereire emlékeztet, akik – például – Adolf Hitler gondolatairól tájékoztatnak bennünket. Természetesen olykor puszta hipotézisként vázolják, amit elmondanak, ám tudják, hogy a feltételes módot az olvasók hamar elfelejtik. A szóban forgó szellemi áramlat tudományos befolyása tényleg nagyon zavarja Sedgwick urat. Sok mindenkit felemleget ezzel kapcsolatban (ld. például XIII-XIV. o.), ami egyrészt tudatlanságra vall, másrészt a dolgok szándékos összezavarását szolgálja. Így juthat el ugyanis a „veszélyes”, kulturális és társadalmi szinten jelentős befolyással bíró „puha tradicionalizmus” elméletének megfogalmazásához, amivel viszont további neveket kever az áramlat valódi képviselőinek nevei közé (Gérard Encausse [Papus], Jacques Maritain, Oswald Wirth, Mircea Eliade, Louis Dumont, Paul de Séligny, Alan Watts, Louis Pauwels, Ernst Friedrich Schumacher, az Aristasia, Edvard Limonov stb. stb.). Egyértelmű a bosszúsága az USA-beli tudományos-egyetemi befolyás tekintetében (Huston Smith, Thomas Merton, World Wisdom Books, Fons Vitae [162-170., 190-193. o.] stb.), az angliai kulturális-politikai befolyás tekintetében (Temenos Academy, John Tavener, Károly, walesi herceg [213-216. o.] stb.), továbbá tényleges a paranoiája az áramlat társadalmi-politikai befolyása tekintetében (Olaszország, Közép-Kelet-Európa, neo-eurázsianizmus, iszlám országok stb.). Sietve hangsúlyozza Evola hatását az 1960-as évekbeli olaszországi terrorizmusra, ügyesen hivatkozva Gianfranco de Turris könyvére (179. oldaltól és 319. o.), azt azonban véletlenül sem említi, hogy Julius Evola dicsérete és védelme. A báró és a terroristák című munkája éppen e vádak alól mentesíti Evolát. Még furcsább, hogy a könyv 222-240. és 257-260. oldala olyan személyekkel, irányzatokkal, sőt pártokkal foglalkozik, akik – saját bevallásuk szerint – a legjobb esetben is „poszt-tradicionalisták” (260. o.) a szó etimológiai értelmében, vagyis akik idővel megtagadták a tradicionalitást.¹⁵ Szerzőnknek azonban ezt kell tennie, máskülönben nem lenne elég érdekes a könyve: nem kongathatná a vészharangot egy hatásaiban veszélyes „iskola” és „mozgalom” felett.

Akiben e néhány kiragadott példa után még kérdések merülnének fel a szerző jóindulatával és mesterkedéseivel kapcsolatban, annak számára elmondható, hogy a könyv mindemellett úgy íródott, mint ami egyszerre akarja szimpatizánsoknak bemutatni illetve bírálni a „tradicionalista mozgalmat”. Az egyik mélypont a „tradicionalista szúfizmus” kifejezés bevezetése, amellyel azt sugallja, hogy egy lényegében modern irányzatról ír, amely csupán hivatkozik a Tradícióra, a hagyományokra és a szúfizmusra. A szerző e pontokon pápább akar lenni a pápánál, hasonlóképpen, mint azok a magyar tudós társai, akik – laikusként vagy pártos hívőként – az Istenségre való mindennemű szívbéli és egyesítő hivatkozás nélkül akarják megmondani, mi a valódi kereszténység, a gnózis, a valódi ortodoxia és a valódi iszlám. Sedgwick hozzájuk hasonlóan ügyeskedik kimutatni: miért nem szúfík a szúfík, miért nem tradicionálisak azok, akik tradicionálisak. Válaszai és érvei a legtöbb tekintetben minden lényeglátást és mélységet nélkülöznek, a formalizmus, a dogmatizmus és a farizeizmus talaján állnak. Kizárólag a szúfizmus konvencionális, népi formáit ismeri és abszolutizálja, miközben elhallgatja a muszlim világ keleti felének jobbára perzsa szúfi karakterisztikumait, mindazokat a vallásfeletti megnyilvánulásokat, amelyeket a rossz muszlimok sajátjaiként a hivatalos iszlám olykor elvetett, melyek képviselőit korábban megégették, de amelyek nélkül iszlám metafizika, ezoterizmus, gnózis és iniciáció kevéssé létezne. Szerzőnk nem ismeri – pontosabban úgy tesz, mintha nem ismerné – azt az elvet, hogy az ideák érvényességét és valóságát nem érinti, hogy a többség által gyakorolt vallási hagyomány esetleg hallgat róluk.

„Nem kétséges, hogy az ég és föld lakóinak Ura, a mi mesterünk, Isten hírnöke (áldja meg őt Isten és adjon neki békét) épp oly szembetűnő volt, akárcsak egy lobogóra festett Nap, ennek ellenére mégsem ismerte fel mindenki, hanem csak néhányan. Isten elfátyolozza őt mások elől, mint ahogyan elfátyolozza a prófétákat (béke velük) is az egyes emberek elől, s mint ahogyan elfátyolozza barátait is kortársaik elől – olyannyira, hogy rágalmakkal illetik őket, s nem hisznek nekik. Isten Könyve a bizonyíték erre: »Látni fogod, amint pillantásukat feléd irányozzák – és mégsem látnak« (Korán 7:197); továbbá: »Azt mondják: Miféle hírnök ez, hogy táplálékon él és a piacokat járja?« (Korán 25:7) – és így tovább, mint ahogy az összes hasonló példából látható. Isten Könyvének kétharmada, vagy talán még annál is nagyobb része arról szól, hogy a prófétákat (béke velük) koruk emberei rendszeresen megrágalmazták. Azok között, akik nem ismerték fel Isten hírnökét (áldja meg őt Isten és adjon neki békét), ott volt Abū Jahl [Ibn Hisham] (Isten átka sújtsa); ő a Hírnökben egyszerűen csak azt az árvát látta, akit Abū Tālib örökbe fogadott. Ugyanez vonatkozik a spirituális mesterekre is, akik egyszerre eksztatikusok (majdhūb) és metodikusok (sālik), akik egyidejűleg mámorosak és józanok, összekapcsolva ezeket a tulajdonságokat. Őket csak kevesen fogják felfedezni.”¹⁶

Nem csak hiszünk benne, tudjuk: van valami a konvenciókon és vallásos hagyományon túl, és ez az, ami a Hagyomány kifejezést igazán megérdemli. Sedgwick úr láthatólag felrója Schuonnak, hogy az általa vezetett közösség tagjai számára a sörfogyasztás engedélyezett volt (126. o.), és egy jegyzetben párhuzamot von a 2001. szeptember 11-ei new york-i merénylet gépeltérítőivel, akik „úgy tűnik vodkát fogyasztottak” (305. o.).¹⁷ A rosszindulat, a különböző mesterkedések, a kispolgári tudálékosság és a sajátos áltradicionális dogmatizmus ezek után nem kívánnak további bizonyítékokat.

Magyarországon különböző feltételezések születtek a könyv szerzőjével kapcsolatban. Voltak, akik szerint valamiféle euro-atlanti kém, akinek hivatalos feladata, hogy a jelenkori iszlám világot megtermékenyítő antimodernista eszméket kutassa.¹⁸ Mások szerint nem vették fel valamely „tradicionalista” kapcsolatokkal bíró beavatási rendbe, így könyvét egyfajta bosszúból írta. Olyanok is voltak, akik szerint bizonyos „tradicionalisták” elhibázott módon őt választották ki, hogy a „mozgalom” történetét megírja (vö. 347-349. o.). Akárhogy is van, az Oxford University Press meggondolhatta volna, kinek a könyvét adja közre, hiszen a munka tudományos értéke enyhén szólva elenyésző. Elismerjük, hogy – az említett dolgokat leszámítva – jól összegyűjtötte az áramlatra vonatkozó másodlagos és harmadlagos történeti forrásokat, és hogy olykor helyesen tesz különbséget az egyes szerzők között. Egy szellemtörténeti munka elsőleges forrásainak azonban az áramlat jelentős képviselőinek művei tekinthetők, amelyeket Mark Sedgwick nagyon kevéssé ismer. Ananda Coomaraswamytól öt könyvre hivatkozik, Schuontól négyre, két cikkre és két levélre, Titus Burckhardttól egyetlen egy könyvre, Nasrtól négyre és két cikkre (34., 316-318., 351-359. o.), olyan műveket véve semmibe, mint Whitall Perry A Treasury of Traditional Wisdomja. És ekkor még csak a hivatkozásról beszéltünk, nem a könyvek beható ismeretéről, minthogy Guénon és Evola műveinek hosszú – ámbár részleges – listája (353-354. o.) az olvasottak fényében puszta felsorolásnak tűnik. A szellemtörténet esetében ezek a meghatározó művek lennének tehát az elsőleges források, nem internet-oldalak, nem utólagos elemző cikkek részletkérdésekben, nem telefon-, fax- és elektronikus levél-interjúk. Ami a szemtanúkkal személyesen készített interjúkat illeti, ezek is csak másodlagos források lehetnek. Egyrészt ellenőrizhetetlen, hogy ki mit mondott, másrészt – és ez döntő – mindig tisztázni kellene az interjú alanyok egyéni érdekeit, hiszen emlékeik és szavaik személyes viszonylataik függvényében mutatják a történteket, a történelem bizonyos aspektusait vagy részleteit emelve ki.¹⁹ Az alapművek, folyóiratok és cikkek ismeretét reprezentálandó szívesen olvastunk volna arról, hogy a szellemi hagyományok egyes eszméi, elméletinek tűnő fogalmai mennyire élők voltak a jelenkori tradicionális szerzők gondolkozásában és életében írásaik tanúsága szerint. Szerettünk volna olvasni olyan jelentős alkotók műveiről, mint Vasile Lovinescu, a páratlan író, mitológiák és analógiák nagy ismerője, Leo Schaya, a teisztikus metafizika jeles képviselője, John Levy, az autológia mély értője, és másokéról. Szívesen hallottunk volna arról, hogy egy téma, egy idea vagy egy felfogásmód kinél, hol és hogyan jelenik meg, ki, hol és hogyan veszi fel a fonalát újra, milyen módon fejti ki bővebben, mi hogyan folytatódik vagy tűnik el. Erről írni valódi történetet jelentett volna. Szívesen olvastunk volna Evola és Guénon, Michel Vâlsan és Marco Pallis, Claudio Mutti és Antonio Medrano elméleti vitáiról is (a nézőpontkülönbségek tanulságai és nem a „széthúzás” demonstrálásának jegyében), ahelyett, hogy milyen környezetben található Mutti kiadója és hogyan hatja át az olasz konyha illata idős édesanyja kezei által (11. o.). Mindennek figyelembevétele nélkül, valamint a fentiek okán, lényegében pletykakönyvet olvashattunk, nem mást, mint újabb hamis történelmet. Az emberek azonban „az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon.”²⁰

Jegyzetek

¹ Így a kapcsolódó német gondolkozók – Leopold Ziegler, Othmar Spann, Taras von Borodajkewycz, Walter Heinrich és mások –, csakúgy, mint André Préau, Arthur Osborne, Elie Lebasquais (Luc Benoist), Kurt Almqvist, Charles Le Gai Eaton, Lord Northbourne, William Stoddart, Rama Coomaraswamy, Gaston Georgel, Bruno Hapel stb. stb. egyáltalán nem kerülnek említésre, John Levy, Leo Schaya, Whitall Nicholson Perry, Franco Musso (Giovanni Ponte), Renato del Ponte – és így tovább – pedig csupán név szerint jelennek meg a könyvben.

² A szerző olyan történeti szempontból jelentős forrásokat nem ismer, mint Michel Vâlsan 1950. szeptember 17-én és 1950 novemberében Frithjof Schuonhoz írt két levelét (kiadatlan, gépelt változat, 2 és 25 A/4 o.), Florin Mihăescu Mircea Eliade e René Guénon című cikkét (Origini [Milano], 1997. március [Eliade-különszám], 15-18. o.), Claudio Mutti Eliade, Vâlsan, Geticus e gli altri című könyvét (Parma, 1999, Edizioni all'insegna del Veltro), Kenneth Oldmeadow Traditionalism. Religion in the light of perennial philosophy című munkáját (Colombo, 2000, Sri Lanka Institute of Traditional Studies) stb. Egy lábjegyzetben megvallja, hogy nem olvasta Vâlsan leveleit, ennek ellenére több oldalon hivatkozik az egyikre (304-306. o.). Amennyiben ismerte volna például Mihăescu cikkét, nem nevezhette volna „puha tradicionalistának” sem Eliadét. Hasonlóképpen keresztül húzta volna egyes alapkoncepcióit – a „törés” és a „széthúzás” tekintetében (123-131. stb. o.) –, ha megírja, hogy Vâlsan imént említett szakító leveleiben is „Igen kedves és tisztelt Mesterként” szólította meg Schuont. (Magyarul ld. Florin Mihăescu: Mircea Eliade és René Guénon. Pannon Front [Budapest], 20. sz. [1999. április] 24-26. o. A román eredetiből fordítva.)

³ A felsorolt hibák közül a könyv internetes hibajegyzéke a jelen recenzió megjelenéséig egyetlen egyet sem javított: http://www.aucegypt.edu/faculty/sedgwick/trad/book/errata.html (2005. 08. 24.). – Egyébként különösnek tartjuk, hogy nem tradicionalista szerző évek óta a www.traditionalists.org internet-címet foglalja le a saját céljaira.

⁴ Lehetetlen minden hibát jelezni itt, az viszont felettébb bizarr, hogy Magyarországról – így például Hamvas Béláról – a „Terror Olaszországban” című fejezetben esik szó. Egy történésznek azt is tudnia kellene, hogy „a román határhoz közel” (186. o.) szellemi vonatkozásban semmit nem jelentett és jelent a magyarok számára.

⁵ A Steucóra való hivatkozás Seyyed Hossein Nasr egyik Gifford-előadásából származik, anélkül, hogy a szerző megjelölné a forrást. Vö. What is Tradition? In S. H. Nasr: Knowledge and the sacred. New York, 1981, Crossroad, 69. o. (A szerző ugyanúgy elírja a születési dátumot, mint Nasr, 1497-et ír 1496 helyett.)

⁶ Ld. például Athenaeum (Budapest), XXVIII. köt. (1941) 136. o-tól.

⁷ Bhagavad-gītā IV. 11., V. 5., VII. 21., IX. 23. (Vekerdi József fordítása.) Śiva-purāņa, Rudrasańhitā II. 43. 17-21. (Saját fordítás – H. R.)

⁸ A „tradicionális szerzők” kifejezésről. Axis Polaris [Budapest], V. sz. [2003] 5-9. o. Javított változat: Tradíció évkönyv [Debrecen], 2004, 19-24. o. Javított és bővített változat: http://www.istenivaros.hu/roberthorvath/tradicionalisszerzok.html

⁹ Guénon életművében a tradicionalizmus és a tradicionalisták kifejezés egyetlen egy helyen nem fordul elő pozitív, általa támogatott értelemben.

¹⁰ Ld. például René Guénon: Le règne de la quantité et les signes des temps. XXXI. fejezet. Paris, 1995, Gallimard /Coll. Tradition/, 203-209. o. (Magyarul René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. H. n. [Budapest], é. n. [1993], Szigeti /Az Őshagyomány könyvei I./, 185-190. o.)

¹¹ Ld. 7. jegyzet.

¹² Guénon nemcsak az egyenlőségelvűséget, a demokratizmust és a liberalizmust vetette el, hanem elutasította a szocializmust is. Ld. René Guénon: Precisazioni necessaire. I saggi di diorama Regime Fascista. IV. fej. Padova, 1988, Il cavallo alato, 26. o. Továbbá René Guénon: Le regne de la quantité et les signes des temps. VII. fejezet. I. m. 53-58. o. René Guénon: La crise du monde moderne. V-VII. fejezet. Paris, 1995, Gallimard /Coll. Tradition/, 68-112. o. (Magyarul: Két mítosz: civilizáció és fejlődés. Pannon Front [Budapest], 31. sz. [2001] 40. o. Továbbá René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. I. m. 48-52. o. René Guénon: A modern világ válsága – A kereszt szimbolikája. H. n. [Budapest], é. n. [1995], Szigeti /Az Őshagyomány könyvei IV./, 53-87. o.)

¹³ Nincs tudomásunk arról, hogy az áramlat képviselői közül bárki baloldali lett volna. John Gustaf Agélii (Ivan Aguéli) „anarchizmusa” speciális volt, Henri Hartung pozitíve viszonyult Evolához, Tage Lindbom pedig legalább négy könyvben korrigálta korábbi baloldaliságát. Evola tekintette feladatának a tradicionális szellemiség politikai vetületeinek szisztematikus kifejtését, de az áramlat más kimagasló képviselői is számos sajátosságát mutatták fel a klasszikus és tradicionális értelemben vett jobboldaliságnak. Ld. például Henri Hartung: Rencontres Romaines au milieu des ruines. L'Age d'Or (Puiseaux), 4. sz. (1985) 26-38. o. Tage Lindbom: Omprövning. Borås, 1983, Norma. Tage Lindbom: Roosevelt och det andra världskriget. Borås, 1985, Norma. Tage Lindbom: Fallet Tyskland. Borås, 1988, Norma. Tage Lindbom: The myth of democracy. Grand Rapids, 1996, Eerdmans. Ananda K. Coomaraswamy: The bugbear of democracy, freedom and equality. In uő: The bugbear of literacy. Bedfont, 1979, Perennial Books, 125-150. o. Titus Burckhardt: A konzervatív ember. Arkhé (Budapest), 1. sz. (1996²) 27-33. o. Marco Pallis: Do clothes make the man? In uő: The way and the mountain. London, 1991, Peter Owen, 141-159. o. Martin Lings: The political extreme. In uő: The eleventh hour. The spiritual crisis of the modern world in the light of Tradition and prophecy. Cambridge, 1987, Quinta Essentia, 45-59. o. Stb. stb.

¹⁴ Első kiadás: Il Fascismo. Saggio di una analisi critica dal punto di vista della Destra. Roma, 1964, Volpe. Második-harmadik kiadás: Il Fascismo visto dalla Destra. Note sul Terzo Reich. Roma, 1970 és 1974, Volpe. Újabban Fascismo e Terzo Reich címen.

¹⁵ Sedgwick túl sokat foglalkozik politikával. A pszichologizálásnál és a szociologizálásnál is többet, noha láthatóan leplezi. Mintha az egész könyv Alekszandr Duginra futna ki. Lehet, hogy szerzőnknek antimodernizmus- és Kelet-Európa-fóbiája van? Vö. 4. jegyzet. – Egyáltalán nem mellékesen jegyezzük meg, hogy Dugin politikai tevékenysége a legtöbb tekintetben modern. Vö. 13. jegyzet.

¹⁶ Al-‘Arabī ad-Darqawī: 14. levél [at-Tarjumana]. (Buji Ferenc és Medve István fordítása.)

¹⁷ E párhuzam után a szerző már hiába teszi hozzá, hogy „ezeket a híreket nagyon óvatosan kell kezelni” (305. o.).

¹⁸ Előadást tartott az iszlámról egy dán elitkommandónak is. Ld. http://www.aucegypt.edu/faculty/sedgwick/lectures.html (2005. 07. 08.)

¹⁹ Mark Koslow-t, Schuon későbbi feljelentőjét például nyilvánvalóan a féltékenység motiválta (vö. 174-175. o.). – Még olyan fontos történeti forrást sem használhatunk kritikátlanul, mint Marcel Clavelle (Jean Reyor) Document confidentiel inédit-je.

²⁰ Máté evangéliuma 12:36. (A Szent István Társulat Biblikus Bizottságának fordítása.)