(Nyomtatásban megjelent: Pannon Front folyóirat, 21. szám)

Jean Robin (sz. 1946) jelentős francia szerző, akinek egy könyve kapcsán (Az UFO-jelenség, avagy a Nagy Paródia) korábban már két rendhagyó recenziót készítettünk. Az egyik ezek közül értelmező és elmélyítő jellegűnek mondható, minthogy úgy találtuk, néhány kifejezés, melyet könyvében alkalmaz, meglehetősen fontos.¹ Másik írásunkban néhány kritikai észrevételt megfogalmazva szóltunk könyvéről, amely észrevételekkel főként az „ellenbeavatás” (kontrainiciáció) és az „ellenhagyomány” (kontratradíció) kategóriák pontosítása, illetve ezek eredetének helyesebb meghatározása volt a célunk.² Ha most újra elővesszük a szerzőt és munkáit, akkor ezt ismételten kevéssé személye, mint inkább a neve alatt megjelent művekben foglalt egynéhány tendencia miatt tesszük, olyan tendenciák miatt, amelyek a nyugat-európai tradicionális – pontosabban tradicionalista – írásokban is jelentkeztek, s amelyek ennél fogva még inkább figyelemre érdemesek.

Sajnos jellemzővé vált, hogy bizonyos történelmi jelenségek tekintetében egyesek olyan állásfoglalást tanúsítanak, amivel „konformistának” mutatják a tradicionális gondolkozást, ami egyszerűen abszurdum. Huston Smith, „Fogalmi válság a modern nyugaton” című írásában, például a következőket írja: „a nácik ellenőrzésük alatt tartották a német zsidókat, de anélkül, hogy felettük álltak volna”.³ Mindez úgy hangzik, mintha egy teljesen átlagos kortárs értelmiségi mondta volna. Ennél ritkább, de nem elhallgatható az a tendencia sem, hogy mások valamiféle „vagány reakcionizmusra” próbálják redukálni a tradicionális szellemiséget, ami amellett, hogy bizonyos hiúsági kérdésekhez vezet és a dolgokat egy félrevezető „etikai” fátyolba burkolja, nyilvánvalóan elégtelen azon tényleges szellemi fensőbbség eléréséhez, amivel a különböző szellemi tradíciók rendelkeznek. Végül, harmadik jelenség, hogy egyesek a modern világgal szemben szükséges – és elhagyhatatlan – konfrontálódás pozíciójából egészen a „konspiranoia” (Ernesto Milá szellemes kifejezése) állapotába jutottak, ami az összeesküvéselméletek alkalmazásának egészen szellemtelen és szellem-ellenes végkifejletének tekinthető (konspiráció + paranoia). Minthogy a tradicionális szemlélet, a maga tiszta valóságában, mindezen jellegzetességektől tökéletesen mentes, ehelyütt ezért ahhoz kívánunk hozzájárulni, hogy a II. világháború és a Harmadik Birodalom kérdésköre tekintetében helyesebb hozzáállás jellemezhesse az újabb és jövőbeli tradicionalista írásműveket – mégpedig az alább vizsgált esetnél sokkal, de sokkal primordiálisabb bázisról kialakított helyesebb hozzáállás.

Művei alapján⁴ Jean Robin elsősorban írónak tűnik a számunkra, ami azért is különös, mivel az úgynevezett tradicionális szerzők – noha adott esetben Robinnél is több könyvet írtak – soha nem tűntek a szemünkben íróknak, legalábbis mindenekelőtt vagy elsősorban nem. Mára többen azt az álláspontot alakították ki, hogy sok élvonalbeli tradicionális szerző nem volt kellően előrehaladott a konkrét spirituális önmegvalósítás útján, amivel szemben mi azt tartjuk, hogy a tanítások minél tökéletesebb elméleti kifejtése nemcsak a „gyakorlat” megkerülése lehet, hanem bizonyos esetekben megvalósulhat az, hogy minél tökéletesebb egy „elmélet”, az „elmélet” a „gyakorlattól” annál kevésbé elválasztható; és éppen ezért nem tudtuk – legfelfokozottabb írásos tevékenységük dacára sem – íróknak tekinteni a tradicionális szerzőket (már ami a korai és valóban elsővonalbelieket illeti). Robin viszont, bár olykor sokat beszél megvalósításról, mégis írónak tűnik a számunkra, noha – és ez azért jelentős dolog – tradicionális influenciákkal rendelkező írónak.

Szerzőnk kétségkívül felismerte azt a problémát, hogy a tradicionális szellemiség fontos alapelveit átörökíteni rendkívüli nehézségekbe ütközik a mai, de még inkább a jövőbeli ember számára. Úgy gondolta, ennek sikeréhez különösen fontos a „témaválasztás”, amiből kiindulva több, tagadhatatlanul érdekes, ám inkább népszerű mint lényegbevágó témákban írt könyveket (Nostradamus válasza de Fontbrune úrnak, Rennes-le-Chateau, az elvarázsolt domb, A Grál-királyság – Bevezetés Franciaország misztériumába). Elképzelése, úgy tűnik, az, hogy az efféle témák iránti érdeklődést használja fel bizonyos tradicionális alapelvek és nézőpontok áthagyományozására. Az említett UFO-jelenség, avagy a Nagy Paródia című műve vizsgálataikor magunk sem zárkóztunk el e lehetőség elől⁵, viszont óvatosságra is intettünk mindezzel kapcsolatban.⁶ Itt még határozottabban ki kell mondanunk, hogy a tradicionális eszmék és alapelvek e „továbbélési lehetőségeit” nem nagyon érdemes és szabad egy bizonyos fokon túl firtatni; abból kell kiindulni, hogy az örökérvényű princípiumok mindennemű különösebb ilyen irányú spekulációk nélkül meg fogják találni a maguk számára azokat a lehetőségeket, amelyekben önmagukat jelentősebb torzulások nélkül megnyilváníthatják, míg az efféle lehetőségek mesterkélt és felfokozott keresgélései nagyon is a princípiumok torz megnyilvánításaihoz vezethetnek.⁷

Robin további könyveinek egy része, a fenti észrevételek figyelembevétele mellett, tradicionális szempontból is jelentősnek mondható mű (René Guénon, a Tradíció Tanúja; Nostradamus válasza de Fontbrune úrnak; ide véve a már említett Az UFO-jelenség, avagy a Nagy Paródiá-t is; továbbá ide tartoznak talán az általunk nem ismert művek: Az isteni igazságszolgáltatás elhagyásáról szóló egyik Plutarkhos-értekezés fordításáról; Szentpétervári esték, avagy beszélgetések a Gondviselés időbeni uralmáról; Thébaiak, templomok és nílusi istenek; Titkos társaságok az Apokalipszis találkozóján; Séth, az elátkozott isten; Saint-Germain gróf igazi küldetése).

Habár az is lehetetlen, hogy e művekkel teljes egészükben egyetértsünk, amit Robin további két könyvében (Hitler, a sárkány választottja; Orth-művelet, avagy Rennes-le-Chateau hihetetlen titka) választott megközelítésmódként, azzal viszont már egyenesen alig érthetünk egyet (alapjaiban véve egyáltalán nem, legfeljebb egy-két részmeglátásban). A következőkről van szó: Jean Robin e művekben (és néhány kiszólás erejéig másokban is) az „idők végén” megjelenő, „világ végét” előidéző, hamis világrendet megteremtő csoportot náci-fasiszta csoportosulásként képzeli el; az utolsó, fals, antikrisztusi „birodalomhoz” – szerinte – a Harmadik Birodalom szolgáltatott és szolgáltat átmenetet (amennyiben az ottani eszmék ma is tovább élnek). Ezt a feltételezést és sugalmazást, akár ilyen élességgel megfogalmazva, akár csak sugallva is, elvethetjük és visszautasítjuk. Ezt „tanítani” tökéletes félrevezetés, amit egyáltalán nem csak e politikai irányzatok védelme mondat velünk.

Robin stílusára és előbb említett következtetéseinek eredetére álljon itt példaként Hitler, a sárkány választottja című művének Prológusa:

„1922. június 24. szombat, háromnegyed tizenegy körül: egyenruhás sofőr vezette kis sötétpiros, lehajtható tetejű autó halad közepes sebességgel a berlini Königsalleén, a grünenwaldi lakónegyedben. A hátsó ülésen elegáns ember ül, jól szabott öltönyben, keskeny arcán feltűnően élénk és intelligens szemek, erős akaratról tanúskodó homlok. Egy másik, szintén lehajtható tetejű, de jóval nagyobb sötétszürke gépkocsi csatlakozik a nyitott autóhoz. Két férfi ül benne kaucsuk kabátban, fejükön kapucnival, ami éppen csak sejtetni engedi ovális, csupaszra borotvált arcukat.

A kis piros autó ekkorra már az út közepén halad, szinte a villamos síneken, mintha megfordulni akarna. Miután a nagy, szürke cabriolet jobbról elkerüli, elévág, és a szemközti járdára szorítja. Az egyik feketébe öltözött férfi pisztolyt ránt elő, célba veszi a piros kocsi hátsó ülésén ülő férfit és többször egymás után tüzel. Ezt követően cinkostársa emelkedik fel, meglóbál egy citromgránátot és a kocsiba dobja. A finom arcú férfi ekkorra már összeroskadva és oldalra dőlve fekszik az ülésen. Mialatt a gyilkosok gépjárműve szélsebesen elindul és a Wallot Strassén elmenekül, a kis piros autó sofőrje a járdára ugrik és segítségért kiált. A gránát ebben a pillanatban felrobban. A légnyomás a szó szoros értelemben felemelte a hátsó ülésen fekvő férfit és a jármű egészét is erősen megrázta. Néhány pillanatnyi döbbenet után gyalogosok siettek a helyszínre, közöttük egy fiatal lány, aki bemászott a gépkocsiba és karjaiba vette az eszméletét vesztett sebesültet. A sofőrnek sikerült beindítania a motort és kerékcsikorgás közepette megfordulva, teljes sebességgel hajtott vissza a Königsalleén lévő közeli rendőrörsig.

A nácizmus első zsidó áldozata, Walther Rathenau, a német külügyminiszter rövid szenvedés után elhunyt, hű barátnője és munkatársa, az osztrák Irma Staub, aki mindvégig mellette volt, jegyezte fel utolsó szavait: »A hetvenkettő, aki a világot irányítja...« Gyilkosai, a két fiatal pángermanista, Kern és Fischer megbízóit nevezte így. A gyilkosságot megelőző percekben Kern a következőket mondta társainak: »Ha Hitler megérti, hogy elérkezett végre az ideje, valóban az az ember, akinek hiszem.«”⁸

Nos, e gyilkosság állítólagos „megbízói” tehát „a világot irányító hetvenkettő”, akik nem mások, mint Osiris mitológiai testvére és gyilkosa, Séth-Typhón „hetvenkét férfi cinkostársának”⁹ a világi megfelelései.

A történelem és az idők végezete felé közeledve, magával Osiris és Séth párhuzamával még minden az időbeli realitásnak megfelelő is volna, sőt a hetvenkét typhóni cinkossal (és a hozzájuk társuló, Asó aithiopiai királynővel) is, ahol viszont a gond Robinnél bekövetkezik, az ennek a „72”-nek a beazonosítása, illetve – hogy a „72” szó szerint vételének vádját „intelligensen” elkerülje – a „világot irányító hetvenkettő” mikrokozmikus-történelmi megfeleltetésével kapcsolatos sugalmazásoknak az iránya.

A 72 férfi (és l nő), amint azt Apollodórostól tudjuk, azt az egyiptomi-görög Séth-Typhónt szolgálja, akinek „egyik keze napnyugatig ér, a másik napkeletig, s mindkettőből száz-száz kígyófej nő ki”⁹. Felidézve e tradicionális leírást a görög mitológiába felvett, „gonosz” egyiptomi Séth istenről, mindennek időszerű megfeleléseivel kapcsolatban az ember meglehetősen nehezen gondolhat komolyan olyasmit, mint amiket Robin. Szerinte ugyanis az ezen Séth-Typhón szolgálatában álló „72” csakis egy náci-fasiszta típusú világ képviselőivel („csuklyás fiatalok”) áll kapcsolatban. Orth-művelet, avagy Rennes-le-Chateau hihetetlen titka című könyvében, az „utolsó idők” antikrisztusi uralmát előkészítő „Fekete Rend”-et pontosan ilyen neonacionalista-neonáci jellegű csoportnak, avagy ilyen csoportosulást mozgósító vezetőségnek, és nem másnak írja le.

Már másutt is megjegyeztük azt a furcsaságot (gallomániát?), hogy Robin szereti Németországba helyezni az antitradicionális mozgalmak központjait vagy kiindulási pontjait,¹¹ ami az általa Mesterként tisztelt René Guénon ilyen vonatkozású észrevételeivel is egészen ellentétes¹². Függetlenül attól, hogy mit mondott Guénon (vagy miről vélik azt, hogy mondta), ma már az elemi kor- és időtapasztalatnak is ellentmond az, amitől Robin fél. Nevezetesen, hogy Hitler építményeiből semmi a színről „el nem tüntethető”, „le nem rombolható”. Szerintünk messzemenő tévedés azt hinni, hogy a „germán irracionalizmus ostobasága” – mint Robin mondja – alul nem múlható; hogy a nácizmusban jelentkező „tragikus mitológia-utánzatoknak” nincs még rosszabb folytatása. Lényegében gyerekes optimizmus abban bízni, hogy a „nevetséges pótmitológiákat, melyekben maga Hitler sem hitt, azonban felhasználta őket” (Robin) nem ismétlik meg újra és múlják majd messze alul olyan, Adolf Hitler képességeit meg sem közelítő emberek, akiket már „gyilkosoknak” sem lehet nevezni, de akik az általuk kreált modern „mítoszokat” hasonlóképpen nem hiszik. Jean Robin tudhatná: volt, lesz és van is már nagyobb betegség a „náci patológiánál”¹³ – legfeljebb mi nem akarjuk egy hangzatos és ennélfogva megtévesztő kifejezésben összegezni.

Az iménti idézetekből és fenti hosszabb terjedelmű részletből az olvasó könnyen arra következtetésre juthatna, hogy szerzőnk zsidópárti, s tévedései és félrevezetései ebből következnek. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Robin ugyanis – más eltévedt guénoniánusok-hoz hasonlóan – legalább annyira „judeofób”, mint amennyire, „judeofil”.¹⁴ A „világot irányító hetvenkettő” tagjai között, noha szerinte a nácizmus erőit instrumentalizálták, sugalmazásai értelmében épp úgy voltak zsidók (Trebitsch-Lincoln), mint pángermánisták.

Mindent egybevetve, Robin nem adott pontos támpontokat Séth „72 gyilkos férficinkosának” közösségéről, „egy valóban démonikus közösségről, melyet a Mein Kampf vagy A XX. század mítoszának alapdogmáinál sokkal jobban kidolgozott, rejtett dogmák irányítanak”¹⁵. Még kevésbé mondott bármit is e világot irányító társaságról azon centrális vonatkozásban, hogy ők azok, akik „Osirist megölik”. (Összefüggésbe hozta ugyan e „hetvenkettőt” például a keleti Zöld Sárkány Renddel avagy Társasággal, ám bizonyítékai és egyáltalán mindannak alapján, amit e társaságról tudhatunk, az nem pusztán egy, a modern világ irányítására korlátozódó, a modern világ jellegzetességeit háttérből generáló, tehát annak lényegileg alárendelt csoport lehetett vagy lehet, hanem a világ akár egyik legmagasabb rendű titkos iniciatikus közössége is.) Félreértés ne essék, nem írásos „bizonyítékokat”, nem meszemenően manipulálható „kemény tényeket” várunk, azonban nem is individuális és pszichikus „érdekességeken” meginduló fantáziálásokat, amelyek a sárkány szimbolizmusának gyermeteg interpretációján és néhány összefüggés meglátásán túl nem jutnak, – hanem olyan igazi teóriákat, amelyek (ha már egyszer a történelemmel kapcsolatosak) a történelmi valóság egészének viszonylataira érvényesek. Egy történelemre irányított „mágikus-analogikus-kontemplatív” szemléletnek is megvannak ugyanis a maga betartandó törvényei, mindenekelőtt a történelem egészét értékelni tudás törvénye. Természetesen nem kell mindenkinek értenie a megkülönböztető iniciatikus megismerésnek és a megfeleléseknek a tradicionális tudományához, ha viszont belevág egy „Fekete Rend”, egy „72”, vagy egy bármely más „elleniniciatikus” szerveződés megfeleltetések útján való ismertetésébe (érzékeltetésébe), akkor joggal várható el, hogy reálanalógiái a lehető legmegfelelőbbek és legpontosabbak legyenek.

Márpedig minden kétségen felül áll, hogy a mai történelmi helyzet közepette a nácizmus elsődleges jelentése és értelme egyáltalán nem az elleniniciáció; sem első-, sem másodsorban nem ez a nácizmus jelentése. Az ellenbeavatásból a totális megsemmisülés és kiégés fázisa következik. A nácizmus uralmát viszont nem végső – totálisan értelem nélküli - megszűnés követte, hanem a történelmi involúció olyan további társadalmi és politikai formációi, amelyek a náci jelenségnél közelebb állnak a totális entrópiához. A nácizmus nem csupán a történelmi involúció folyamatának egyik állomása volt, hanem – mint azt Denis de Rougemont is megjegyezte „nem várt tényező”¹⁶ is, ami után a történelmi involúció szükségképpen fokozottabb. Vagyis „világot irányító hetvenkettő”-ről beszélni – tradicionális nézőpontból – a kifejezetten mai formációk kapcsán kell és lehet, ez messzemenően jogosultabb és sürgetőbb is.¹⁷ A mai történelmi-társadalmi-politikai formációk sokkal közelebbi kapcsolatban állnak Séth-tel és a „világot irányító hetvenkettő”-vel, mint a nácizmus. Egyszer és mindenkorra ez a nácizmussal kapcsolatban érvényes tradicionális álláspont.

Hogy az eddig adott kép ne legyen túlságosan leegyszerűsítő, még egy hosszabb részletet idézünk Robintól, ismételten Hitler, a sárkány választottja című könyvéből, ezúttal a harmadik, A profanizált kehely című fejezetből:

„A Grál hamis királyának természetesen szüksége volt egy fekete lovagság támogatására, amely a Kerekasztal hőseinek paródiáját nyújtja. A lovagok összegyűjtésének feladatát Himmlerre, erre a falusi tanítói allűrökkel megáldott hajdani baromfitenyésztőre bízták, aki az asztrológia és az okkultizmus elkötelezett híveként a nagy szász király, I. Madarász Henrik reinkarnációjának hitte magát. Hiszen, ahogy azt az SS Reichsführer Titkos beszédeihez (Gallimard, 1978) írt előszavában Joachim C. Fest nagyon helyesen hangsúlyozza, »szó szerint vette a hittételeket és konkrét történelmi küldetéssé alakította át azokat«.

»Rendet alapítok«, jelentette ki Hitler Rauschningnak a Burgok kialakítása kapcsán, ahol majd új árja elit kovácsolódik. »Innen indul útjára az emberi mutáció végterméke – AZ ISTEN-EMBER! Egyetemes kultusz fogja övezi e csodálatos lényt!« Himmler, a jelentéktelen, de fáradhatatlan pedagógus, monoidealizmusa követelte hévvel szentelte magát feladatának: »Nevelnünk, nevelnünk és nevelnünk kell!«

Ő irányította a Rend négy kastélyát vagy Ordensburg-ját, ahol a legfanatikusabb nácikat gyűjtötték egybe, miután a speciális – Hitlerjugend vezette – Adolf Hitleriskolákban és a Nemzeti politikai oktatási intézményekben már »megszűrték« őket. Az elit-»képzés« első lépéseként »faji tudományokra” és ideológiára szakosodott kastélyba vitték a kiválasztottakat, ahol (ha mondhatjuk így!) az intellektuális képzés állt a középpontban. A második év a fizikai kiképzésé volt. A harmadik kastélyban, ahol tizennyolc hónapot töltöttek, a politikába és a hadtudományokba nyertek beavatást a »fekete lovagok«. Végül, a képzés utolsó tizennyolc hónapja a marienburgi, kelet-poroszországi Ordensburgban zajlott, nem messze a lengyel határtól. Ebben a kastélyban, amely öt évszázaddal korábban a Teuton lovagok bástyája volt, teljes természetességgel fejtették ki a Lebensraum, a Keletre is kiterjesztett élettér fogalmát, amelyet Németország mint elévülhetetlen jogot követelt magának... íme az arthuri Keresés paródiájának célja. Az utánzás azonban nem ért véget itt.

A Grál voltaképpeni szimbóluma a kehely, a tál, vagy a yoni, a női nemiszerv, így áll fel a közvetlen kapcsolat a Grál Keresése és a Nő között, akinek tisztaságát óvni kell. (Hitlernek látszólag volt romantikus felfogása a nőkről, kamaszkorában, amikor egy parasztlány megkísérel kicsit messzebbre menni az idillben, úgy menekül, hogy feldönt egy tejeskannát, s szinte elájul, amikor - sebesülten – meghallja egy ápolónő hangját, az első női hangot hónapok óta. Martna Dodd, a berlini amerikai nagykövet lánya, később ténylegesen »furcsán gyengének és vonzóan erőtlennek« írja le. A lovagias magatartás »sötét arca« többek között megnyilvánul Lanz von Liebenfels, a kiugrott cisztercita szerzetes szerkesztette Ostara folyóirat »szuggesztív« illusztrációinak tanulmányozásakor, amelyek szőke árja nőket mutatnak, amint sémita, szőrös és majomszerü Untermenschek csábításának engednek...)

A Nő szerepe a Grál Keresésében, mikrokozmikus síkon abban a tényben nyer magyarázatot, hogy a titkos kő – a Lucifer homlokát díszítő smaragd, amely Shiva harmadik szeme is – amelyből a kelyhet kifaragták, szimbolikája értelmében a hindu Kundalini-re, az Istennő hiposztázisára utal, a szubtilis kígyóra, amely közönséges emberekben a gerincoszlop alján szunnyad, és amelyet megfelelő technikák segítségével fel kell ébreszteni. A nyugati hermetizmusban ugyanezen folyamattal a »holdnak« »nappá« kell válnia. [...]

A Szellemnek ez az »eretnek« feminizálása, eszkatologikus perspektívában azon tényben találja meg egyszerre metafizikai és jelentéstani alapját, hogy a Buddhi – a Szent Szellem hindu megfelelője – nőnemű, ami közvetlenül megfelel a női Szent Szellemnek, a gnosztikusok és a középkori heterodox irányzatok Sophiájá-nak. [...]

Maga a Szellem, a Teremtés nézőpontjából vizsgálva, valójában szükségképpen annak integráns részévé válik, és úgy tűnik fel, mint Matéria prímából kivont termék. Ez, ha van érzékünk a paradoxonokhoz, váratlan hidat verhet a tradicionális metafizika és P. Teilhard de Chardin filozófiája között, a filozófia és a metafizika itt egymást kiegészítőnek mutatkozik – noha az előbbi minden dolgot az Anyag szívéből kiindulva képzel el, Szellemmel viaskodva, amely ontologikusan megelőzi, az utóbbi pedig a kozmoszt sub specie aetarnitatis, vagyis a Princípiumból kiindulóan fogja fel. Ezt a dualista perspektívát illusztrálhatja Leukippos és Demokritos állítása, akik szerint a lélek megszerezhető (a teilhardiánus noogenezis megfelelője), amire a tradicionális gondolkodás viszont azt feleli: mi olyat szerezhetünk meg, amit eddig nem birtokoltunk?” ¹⁸

E szavak, szokásos robini kétértelműséggel (akinél is a „tanítás” gyakran kibogozhatatlanul összekeveredik a homályos kritikával), a nácizmussal mint történelmi-politikai-társadalmi jelenséggel egyidejűleg felbukkanó „spiritualitás-formáknak” és „okkult kultúrának” a tradicionális bírálatából merítenek. (Hogy az olvasó közelebb kerülhessen e bírálat támpontjainak megértéséhez, a szerzői kiemelések mellett további részeket kurziváltunk.) Viszont: mindez tökéletlen merítés. A tradicionális kritika a politikán kívüli spiritualitás bizonyos formáira vonatkozik, ami minden esetben – ha nem is teljesen, de – szabatosan elválasztható a társadalmi, politikai és történelmi értékek elismerésétől, amely értékek – különösen mai nézőpontból – vitathatatlanok előttünk. Robin azért merít tökéletlenül az evolai és guénoni kritikákból, mert az értékeket egyáltalán nem ismeri el. Ráadásul olyasmire használja az általa bizonyos fokon birtokba vett scientia sacrát, amilyen irányban korábban azt nem alkalmazták, lévén mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mennyire könnyű vele bírálni mindent, ami főként és elsősorban történelmi. Robin gőgösen ilyen irányban alkalmazza, és ilyen irányban is rosszul. Nem érti a történelem nyelvét, ami – a feltartóztathatatlan involúció keretei közé szorítva - egy szó szerinti értelemben vett nehéz és súlyos nyelv, ahol is éppen ezért minden „nem várt tényező” örömmel üdvözölhető (anélkül, hogy a scientia sacra tökéletes princípiumairól az ember bensőleg megfeledkezne).

Ami a nácizmushoz kapcsolódó „spiritualitás-formáknak” és „okkult kultúrának” a tradicionális bírálatát illeti, már Magyarországon is jelentkeztek annak a fékeveszett és kontrollálatlan „idealizmusnak” a nyomai, amelyek magas spiritualitásnak, sőt „beavatási rendnek” (stb.) ítélték a nácizmust.¹⁹ Mindez túlzás és tévedés, „...az elemi logika alapján szükségszerű tagadni, hogy »náci ezoterizmus« valaha is létezett: az ezoterizmusról ugyanis kizárólag valamely tradicionális forma benső oldala kapcsán lehet beszélni, márpedig a nemzetiszocializmus nem volt tradicionális forma. Ami az iniciáció realitását illeti, ez egy tradíció spirituális magját képezi, következésképpen semmi köze nem lehet olyan egyénekhez, akik a tradíció gyakorlatát elhagyták, vagy olyan csoportokhoz, amelyek tradicionális alap nélküli doktrínák s programok körül szerveződtek egyéni kezdeményezés hatására és profán célokra.”²⁰ A nácizmushoz kapcsolódó szellemiség kétségtelenül „anti-„arisztokratizmusra”, „szentimentalizmusra”, „naturalizmusra”, „scientifizmusra”, „biológiai rasszizmusra” és ezekkel keveredő „misztifikációkra” is erősen támaszkodott,²¹ amelyek önmagukban külön-külön is lehetetlenné teszik, hogy „beavatási” nagyságrend vele kapcsolatban felvetődhessen. Ha viszont az ember a mai világban nekilát, hogy ezen irányulások ellen küzdjön, óvatlanul a nácizmussal kapcsolatos általános idioszinkrázia oldalára állhat, amint az Robinnél és másoknál is tapasztalható. Jegyezzük meg tehát, hogy a tradicionális szemlélet kritikája semmiképpen nem a nácizmus, hanem az említett jellegzetességek ellen küzd, amit viszont csak akkor valósíthat meg félreérthetetlen formában, ha a nácizmus mai viszonylatok számára fennálló történelmi-politikai-társadalmi értékeit nem vonja kétségbe, és egyáltalán nem áll általános és manipulált elutasításának az oldalára. Hogy a történelmi, időbeni érvény ne sérülhessék, leghelyesebb, ha az említett jellegzetességeket nem egy viszonylagos értékekkel rendelkező irányzaton keresztül bíráljuk. Nem vagyunk nácik és nem vagyunk fasiszták, de még kevésbé vagyunk antinácik és antifasiszták – ez kellene hogy legyen az ilyen irányú tradicionális alapelv. Miféle vitathatatlan modernizmus, kortárs vélekedésekkel és nézőpontokkal való egybefonódottság gátolhat meg ugyanis bárkit abban, hogy hibái ellenére meglássa – egyes pszeudotradicionális jellegzetességei ellenére meglássa – a nácizmus etikai, társadalmi, szervezeti és formai értékeit korunk „rendetlenségéhez” képest? Miféle sötét irracionalizmus gátol meg normálisnak tűnő embereket is abban, hogy értékítéleteiket ezen érdemek figyelembevételével együtt fogalmazzák meg? Miféle behatás az, ami még egyes tradicionalistákat sem enged zavarba esni attól, hogy véleményük a modernistákétól semmiben, de semmiben nem különbözik? A mai „világrend” viszonylatában – mint Guénon mondta – „eltérő normákhoz igazodó embereknek” kell lennünk. A nácizmus esete és kérdése egy lehetséges eszköz ehhez. Semmiféle olyan nézeteket nem követhetünk, amelyek jellegzetesen és általánosan mai nézetek, és kell hogy zavarjon bennünket, ha bármilyen tekintetben is megegyezik véleményünk a modernekével. Mindez még nem nagy dolog, viszont kritérium értékű.

Természetesen mindig voltak és lesznek is emberek, akik az efféle sajátos etikai-egzisztenciális kérdéseknek, s egyszersmind részletkérdéseknek a fontosságát hypertrófikussá növelik, mivel számukra nincsenek feladatok és célok mindezeken túl; nincs számukra Valóság a történelmen túl. Mindez azonban az ő hybrisük és bajuk, ne őket tekintsük, hanem azt, mi van akkor, ha már mi is beállunk a nácizmus szidalmazóinak modern gyülekezetébe?²² Fel kell tudni ismerni, egy ma, ténylegesen elleniniciatikus központból kiadott és terjesztett nézetet: „a nácizmus készítette elő a kommunizmust”. Hogy lehet ezt magukat komolynak vevő embereknek elhinniük? Minek is az eltűnésével honosodott meg Európában a kommunizmus? És kinek is a közbenjárásával? A nácizmus, majd a totalitarianizmus likvidálásával vajon eltűnt-e mára a materializmus? Nácizmus nélkül vajon nem lenne neo-spiritualizmus (amint azt Robin sugallja)? Ki merné azt állítani, hogy a neo-spiritualizmus „náci-fasiszta gyökerű” újpogány irányzatokra korlátozódik, amelyek valójában még csak nem is a legdominánsabbak ezen irányzatok között?

Nem kell tagadni, hogy kontemplatíve és meditatíve szemlélve a nácizmust – tehát értékelhető történelmi-politikai-társadalmi vonásain túl – valóban tapasztalni lehet vele kapcsolatban bizonyos ál-iniciatikus jellegzetességeket. A két szintet, a történelmit és a magasabbat, azonban soha nem szabad csakis egymás rovására és kizárólagosan kezelni, s figyelembe kell venni, hogy a magasabb meglátások nem zavarhatják össze az alsóbb síkon érvényes nézőpontokat, csakis felülmúlhatják azokat. A kontemplatív és meditatív tapasztalatokat megfelelő formába kell tudni önteni, formákba, amelyek az általános történelmi sík szempontjainak is teljesen megfelelnek. Ha a kontemplatív szintet és a meditatív felismerést ténylegesen és helyesen érik el, ezen elvárás mindenképpen teljesül. A történelmi sík figyelembevétele legelőször is azt kívánja meg, az ember meglássa: mentesítenie kell akarnia magát azoktól az ideológiáktól, amely ideológiák fertőzései rémes ijesztgetésekre használják a nácizmust, saját „igazuk” érdekében. Az embernek meg kell értenie, liberál-demokratizmusával micsoda mélypontra érkezett civilizációja és ő maga is. A nácizmus a jelen helyzethez képest egy szellemileg nehezen meghatározható, de kétségtelen többlet. Ha mindezt tudjuk, majd ezután következhet az esetleges ellen-iniciatikus jellegzetességek megfelelő feltárása. Véleményünk e tekintetben egyébként az, hogy a nácizmus, ha a legsúlyosabb hozzá kapcsolódó hibákat is vesszük, nem elleniniciatikus, hanem – ismételten mondjuk: a legsúlyosabb esetekben is – inkább ál-beavatási és ál-tradicionális volt.

Mindezek dacára Robin odáig ragadtatja magát, hogy Hitlert az Antikrisztus előfutárának (précurseur) nevezi, a „hetvenkettő választottjának”, ami a fentiek igazságtartalmát figyelembe véve egyáltalán és nyilvánvalóan nem igaz. Népszerű témát választott, ám nem tudta azt meglovagolni, csupán egy félreértelmezett tradicionális fensőbbséggel, amely mindent bírál, de a történelem nyelvét, a politikai cselekvés nehézségeit nem ismeri. Nemcsak szellemileg, nemcsak etikailag, de még pszichológiailag is vissza kell utasítanunk e nagyképű mindent-bírálni-akarást, aminek a tradicionális szellemhez semmi köze. Robin azt állította, szembeszáll a „swasztikával üzletelőkkel”, ám számunkra úgy tűnik, ő is csak az „üzletelők” sorába lépett. Láthatóan fejére nőtt a szimbolikus világlátás gyakorlása: a steineri antropozófia eseteihez hasonlóan, nála a „szimbólum” legtöbbször teljesen elfedi azt, „amit szimbolizál” (arra, „amit szimbolizálni akar”, sokszor rossz, nem alkalmas „szimbólumot” használ; ezenkívül nem ismeri a szimbólumok hatékonyságuk szerinti hierarchiáját, aminél fogva a szimbolizmus egy merőben „asszociációs” láncolattá alakul). Tradicionális influenciái ellenére végül még efféle jól ismert közhelyeket sem átallott leírni: „miért törtek felszínre a XX. század kellős közepén a sötétség azon erői, melyekről azt hittük, hogy mindörökre száműzettek a civilizált ember világából”.²³ Bizony, bizony, nem kellene az embernek ilyesmiket hinni...

Végül, egy a történelmiség problémáin túlmutató fontos megjegyzés maradt hátra a részünkről, ami egyúttal az olvasó segítségére lesz abban, hogy az „elleniniciatikus” (ellenbeavatási) jelzőt pontosabban tudja értelmezni.

Robin minden hiányosságának és megfeleltetésekben tévedésének van egy gyökéroka: az ellenbeavatás kategóriájának és teóriájának részleges megértése. Ezt a Guénon által csaknem tökéletesen „primordiális” alapról kifejtett kategóriát (amely röviden mondva: a beavatottságot nemcsaklehetetlenné tévő „beavatás-szerűséget” jelent, hanem a beavatottság ellenkezőjéhez vezető, valamennyi ál-beavatás összesűrűsödését) ugyanis egyáltalán nem abban az értelemben kell alkalmazni, hogy az ember másokra mutogasson, s leges-legelsősorban másról, legyen az bármi, éles kritikát alkosson. A leghatározottabban meg kell állapítanunk, hogy a „centrális ezotéria” és a legvégletesebb „transzcendentális öntételezés” valóságán kívül mindenütt, minden törekvésben tapasztalhatóak az ál-beavatás jelei, ezek összességének gyökerében pedig – végül – az ellenbeavatottság jelei és nyomai is. Ennélfogva a kontrainiciációnak mikrokozmikusan mindig több lehetséges megfeleltetése létezik, amelyek közül a „világi”, történelmi megfelelések ráadásul nem is az elsődlegesek (noha fontosak). Amint azt már másutt is megjegyeztük²⁴, Guénon korkritikája éppen azon oknál fogva volt „ezoterikus jelentőségű”, mivel Ő bármit is azért bírált, hogy a saját útját tegye tökéletesen mentessé attól, ami itt vagy ott bírálható. Ez a központi cél, szemlélet és alapvető irányulás az, amit Robin mindenekelőtt megkerült és aminek nem-tudásához képest összes tévedése másodlagos. Ha bennünket igen kevéssé érdekelnek azok a „guénoniánus” belviszályok, amelyek miatt Robint például több „guénoniánus” közösség kizárta a soraiból, akkor az éppen azért van, mivel lényegében az előbbiek nem-tudása az, amiből valamennyi tévedése fakad.
 

Jegyzetek

¹ Az intellektus állásfoglalása (Jean Robin az UFO-kérdésről), Magyar Szemle, 1998/7-8. szám, 58-73. o. (A „materializáció” a „neo-spiritualizmus”, a „könyörületesség-szigor”, továbbá a „kívülről jövő megváltás” kapcsán, lásd külön a 68. o-tól.)

² Szellemi állásfoglalás UFO-kérdésben: UFO-jelenség – Egy paródia, Tradíció évkönyv, 1999. szám, 263-269. o.

³ Huston Smith: Essays on World Religion, Paragon House, New York, 1992,199.0.

⁴ René Guénon, Témoin de la Tradition, Trédaniel, Paris 1978; Les Object Volants Non Identifiés ou la Grande Parodie, Trédaniel, Paris 1979; Les Soirées de Saint-Petersbourg, ou entretiens sur le gouvernement temporel de la Providence; De la traduction d 'un Traité de P'lutarque sur les délais de la justice divine, egy kötetben a két mű, Trédaniel, Paris 1980; Réponse de Nostradamus á M. de Fontbrune, Trédaniel, Paris 1981; Rennes-le-Cháteau, la colline envoutée, Trédaniel, Paris 1982; René Guénon, la derniére chance de l'Occident, Trédaniel, Paris 1983; Les Sociétés secrétes au rendez-vous de l'Apocalypse, Trédaniel, Paris 1985; Seth, le dieu maudit, Trédaniel, Paris 1986; La véritable mission du comte Saint-Germain, Trédaniel, Paris 1986; Thébes, Temples et Dieux du Nil, Robert Laffont, h. n. 1987; Hitler, l'élu du dragon, Trédaniel, Paris 1987; Opération Orth ou l 'Incroyable secret de Rennes-le-Chateau, Trédaniel, Paris 1989; Le royaume du Graal, introduction au mystére de la Francé', Trédaniel Paris 1993.

⁵ Az intellektus állásfoglalása, i. m., 59. o. 2. bek.; Szellemi állásfoglalás UFO-kérdésben: UFO-jelenség – Egy paródia, i. m., 263. o. 1. bek.

⁶ Ut.id.cikk 266. o. 2. bek.

⁷ A „továbbélési lehetőségek” problémái tekintetében, lásd Megjegyzések a „jobboldali anarchista” típusához című, Julius Evola kapcsán készített írásunkat, Tradíció évkönyv, 1998. szám, 101-107. o.

⁸ Hitler, l’élu du dragon, Trédaniel, Paris 1987, 13-14. o.

⁹ Plutarkhos: Isis és Osiris, XII.

¹⁰ Apollodóros: Mitológia, I. VI. 3. (A szóban forgó mítosz elbeszélését Apollodóros egyébként bölcsen e szavakkal zárja: „most már épp eleget beszéltünk ezekről”.)

¹¹ Jean Robin: Az UFO-jelenség, avagy a Nagy Paródia, Stella Maris, Budapest 1997 I. rész 1. fejezet. Vö. idézett cikkünkkel, Szellemi állásfoglalás UFO-kérdésben: UFO-jelenség – Egy paródia, i. m., 264. o., 3. bekezd.

¹² Lásd, René Guénon: Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához, IV. rész 3. fejezetet.

¹³ Hitler, l'élu du dragon, 15., 17., 16. o.

¹⁴ Alekszandr Dugin: Konszpirológija, Arktogeja, Moszkva 1993, II. rész 6. fejezet, 62-68. o.

¹⁵ Jacques Nobécourt szavai (Carrefour, 1960. jan. 6-i szám), idézi Robin: Hitler, l élu du dragon, 15. o.

¹⁶ Idézi Robin: Hitler, l élu du dragon, 15. o.

¹⁷ A 72-es szám szimbolikájáról lásd, Claudio Mutti: Avium Voces, Edizioni all’ insegna del Veltro, Parma, 1998, 2. fejezet 13-25. o. Az e fejezetet alkotó tanulmány („Il numero settantadue”) a történelmi-politikai vonatkozások megfelelő figyelembe vételével elégíti ki a szimbolológiai igényeket.

¹⁸ Hitler, l’ élu du dragon, 55-58. oldalakról [Kiemelések tőlünk]

¹⁹ Vö. Bakos József: Míg a sas szárnyal..., Pannon Front, 17. szám (Bp. 1998), 19-24.o.

²⁰ Claudio Mutti: Létezett-e a »mágikus nácizmus«?, Tradíció évkönyv, 1999. szám 150.o.

²¹ Lásd, Julius Evola: Hitler és a titkos társaságok, Pannon Front, 20. szám (Bp. 1999), 12-13. o.; továbbá Note sul Terzo Reich, in: J. Evola: Il Fascismo visto dalla Destra, Függelék a mű második kiadásától kezdődően.

²² Vö. Barti Miklós Alexander: A Tradíció és a Harmadik Birodalom, Pannon Front, 15.szám (Bp. 1998), 16.o.

²³ Hitler, l’ élu du dragon, 16. o.

²⁴ René Guénon és Magyarország, Sacrum Imperium, IV. szám (Bp. 1998), 29.o.