Egy nacionalisták számára adott politikai tanítás kidolgozása két szempontból tűnik szükségesnek. Először is azért lehetséges egyáltalán felvetni ezt, mivel a ma itt csoportosuló fiatalok visszautasítják a földi homogenizációra, „globalizáció”-ra irányuló törekvéseket, elvetik az egy bizonyos népcsoport által uralt világ gondolatát, és bármiféle egységesség megvalósítását csakis a különbségek széles etnikai, társadalmi, politikai és ideológiai skálájának fennmaradásával együtt képzelik el. Valamiféle halovány, de alapjában véve elfogadó elképzelésekkel rendelkeznek a hierarchia jelentőségét illetően is. A homogenizációra épülő „új világrend” és „mondializmus” ellen folytatott küzdelmük, a mindenki számára kötelező nézetek elleni harcuk, a mindezekkel való szembenállásuk alapvető emberi értékeket érint. Másrészt viszont azért is szükséges e tanítás kidolgozása, mivel maga a nacionalizmus 1789-ből számazik, abból a Francia Forradalomból vezethető le, amely azon folyamatokat indította el, melyek ellen ma már éppen maguk a nacionalisták is küzdenek. A nacionalizmus eszmei örökségében így nemcsak egy pozitív, hanem egy negatív irány is megtalálható, amely utóbbi – „bensőleg” és rejtetten, de – adott esetben tompíthatja, sőt semlegesítheti a nacionalizmus kapcsán felmerülő értékeket.

E politikai tanítás célja tehát az, hogy feltárjuk azokat a vonásokat, amelyek magában a nacionalizmusban ugyanonnan származnak, ahonnan az általa tagadott modernitás legsötétebb jellegzetességei is. A tanítás, amelyről beszélünk, nem „egyéni” tanításunk, nem individuális politikai útmutatás. Azokból a hagyományos politikai doktrínákból vezethető le, amelyek a történelem bizonyos pontjaiig – beváltan és kipróbáltan – általánosnak voltak tekinthetőek. E tradicionális politikának egészen a XIX. századig számos tiszta képviselője volt fellelhető, így tanulmányunkat tőlük származó idézetekkel is megerősíthetjük. Más munkáinknak megfelelően nem szisztematizáló, doktriner jellegű tanítást dolgozunk ki, a végső képnek viszont világosnak, egyértelműnek, tételesen megfogalmazott alapelvekben is jelentkezőnek kell lennie.

Az 1789-től származó vonásokat balodali jellegzetességeknek is nevezhetjük, amelyek a jobboldalinak mondott nacionalizmusban rejtetten fennmaradtak és fennállnak. Ezeknek egy gyakorlatilag kifogyhatatlan tárházát nyújtják a XIX. század közepén zajlott „nemzeti forradalmak”, noha többen beszélnek olyasmiről, hogy azóta – de főképpen a Francia Forradalom óta – e vonásokat a nacionalizmus megszüntette (régi és új nacionalizmusról is beszélnek); valójában azonban gyakran máig nem száműzött jellegzetességekről van szó. E tekintetben különösen jellemző a túlzott gyakorlatiasság, ami az elvek és princípiumok hiányából vezethető le, továbbá ezek szentimentalista-patetikus degenerációjából. A vegytiszta alapelveket közhelyekkel pótolták, két-három gondolat vég nélküli ismétléseire cserélték, ráadásul az említett hangnemben. Ezt a túlzott és mindenekelötti gyakorlatiasságot – a széleskörű és tiszta alapelvek hiányával együtt – annak elveszítésének tudhatjuk be, amit Spengler „államférfiúi ösztönnek [érzéknek]” nevezett. „Az államot minden esetben egy államférfiúi ösztönnel rendelkező kisebbség alkotja, és a nemzet maradékát képviseli a történelem harcában.” A tradicionális értelemben vett „államférfi” típusát így pontosítja: „Létezik egy idea, amely a két ősi szerveződést és csak azokat [Állam és Egyház] fogadja el. Ez az eszme a forrása annak, hogy erősen hisznek egy Isten által nekik juttatott és kétségbevonhatatlan rangban, mely minden kritikán felül áll..., amely előírja az önfegyelmet, sőt gyakran még a halált is, és amely biztosítja számukra a történelmi fensőbbrendűséget... Ezeknek a szerveződéseknek a léte – szemben a parasztok és a polgárok életével – szimbolikus méltóságokon nyugszik, és nem önmagáért, hanem az általa hordozott jelentésért fontos.” Mármost, a „történelmi fensőbbrendűség” és a „két ősi szerveződés” helyett, a nacionalizmus a „társadalmat”, a „társadalmi megbecsülést”, a szó szoros értelemben is vett „népszerűséget” választotta. Annak a társadalomnak az elvét (társadalmiság), amelyről Molnár Tamás e sorokat írta: „A civil társadalom nem más, mint anarchiára hajlamos akaratok halmaza, s azon túl az én határtalan kultusza és vágyak tömkelege. A civil társadalom ezért is utasítja el a korlátozás fogalmát; a korlát neve mindig is állam és egyház volt.... A társadalom csak egyetlen ideált, egyetien mozgatót ismer: hogy minden egyetlen célra összpontosuljon, a termelés-fogyasztás gigantikus vállalkozására.”¹

Amikor 1830-ban, majd 1848-49-ben ez a „társadalmi szellem” újra megszállta Európa népeit, akkor az Uralkodókhoz és a Birodalmakhoz hű – igen kevés számú – nacionalistákat leszámítva, a teljes nacionalista front e gyakorlatias – ahogy mondták – „vasúti szellem”-hez csatlakozott. A nacionalista erők nem értették Metternich szavait: „A népek olyanok, mint a gyermekek, vagy mint az ideges nők, kísértetekben hisznek.” Noha a XIX. század második felének forradalmi helyzete lényegileg nem különbözött a későbbi forradalmak által nyújtott képtől, 1917-19-ig kellett várni, hogy az előbbi szavak értelmét sejteni kezdjék. Az anyagi fejlődés zászlaja „gyülekezési pontul szolgál a foglalkozás nélküli kezek, a vagyontalan kapacitások számára, hogy az országot kárhozatos agitációval árasszák el. Az anyagi célok és a »társadalmi előmenetel« támogatásának cégére alatt minden osztályban terjed az egyesületek alakítása, ez – miközben az eddig erősen elkülönülő érdekeket látszólag összeolvasztja – a közeli erőszakos politikai átalakulások alapját teremti meg.”² A társadalom ezen anyagi haladása középpontba állítása miatt egyébként még Széchenyi Istvánról is joggal jegyezhették meg: „mert képességét ... egyes gyakorlati feladatoknak szentelte, az általános politikai szempontokat nem vette mindig kellő figyelembe. Ez értelemben – úgymond – nem volt államférfiú.”³ A nacionalisták mindent egybevetve elfelejtették a Hegelnél is meglévő elvet: „a népszuverenitás és a monarchikus hatalom között nem támadhat semmiféle konfliktus, minthogy mindkettő ugyanazt a valóságot jeleníti meg: az állam ésszerű egységét, azaz organikus felépítését.”

A tévesen középpontba állított gyakorlatiasságnak, a politikai alapelvek hiányának és az államférfiúi képességek határozott elveszítésének a súlyát a következőkkel tudjuk világosabbá tenni. Mindhárom gyökere azon intellektusra való összpontosítás hiánya, amely nem azonos a ma általában e néven nevezett egyveleggel, hanem valóban és ténylegesen képes bármilyen gyakorlati, elméleti és – az ezeket bizonyos szempontból összekötő -politikai szint problémáinak áthidalására, megfelelő asszimilálására. Erre az intellektusra koncentrálva, a nemzetben rejlő szellemi erők képesek lehettek volna valamennyi gyakorlati konfliktus megoldására (a monarchikus hatalom és a népszuverenitás között, eredetileg valóban semminemű áthidalhatatlan feszültség nincs). Ha a Birodalmak vezető nemzeteivel gyakorlati síkon összeütközés támad, az intellektus oldaláról nyilvánvalóan nem a „nemzetiségi harc” az egyetlen megoldás. Nem „mindenki háborúja, mindenki ellen” (Metternich). Ez nyilvánvaló a két „ősi szerveződés” (az Állam és az Egyház) normálisan minden mást előző politikai fontossága miatt is, de nyilvánvaló amiatt is, hogy az ezek fontosságát átélő intellektus, a gyakorlati összeütközések ellenére, képes a szemben álló félnek is igazat adni (amennyiben ez, azt bármilyen szempontból megilleti). A nacionalizmus azonban erre egyáltalán nem volt képes; annak dacára sem, hogy a szemben álló felet a több nemzet érdekeit felölelő monarchizmus erői képezték.

Jobboldali nézőpontból lehetséges lett volna a felek mindegyikének igazát meglátni; sőt nemcsak lehetséges, de ez esetben kötelező is. A mindenekelőtt gyakorlatias mentalitás azonban baloldali, mert ezt a lehetőséget egyáltalán nem ismeri fel: akkor sem, ha a szempontok összeegyeztetésére lehetőség van. Számára egy gyakorlati konfliktus olyan valami, amikor is minden elvet felrúgva, minden méltóságot feladva csak az a cél, hogy bármi áron „győztesen” kerüljön ki. A győzelem síkja számára mindegy, csak elég pátosz legyen benne. Az sem számít, ha saját mámora az utolsó igazi államférfiak és az utolsó igazi egyházi emberek világát söpri el.

A mai világban senki nem születik már úgy, hogy eleve azt gondolja, „Metternichnek igaza volt”. Mint mindenkinek, aki – némi túlzással mondva – „A Tenkes kapitánya” című filmhez hasonlókon kényszerült felnőni, számunkra is minden adott volt ahhoz, hogy a Habsburg Birodalom és az osztrák nemes erényeivel egyáltalán ne számoljunk. Számunkra is meglepőek voltak a szavak, amikor Metternich herceg egyik feleségéhez írt levelében azt olvastuk, „Sopron után vége a világnak”. („Túl az Alpokon, délen embereket és személyiségeket keresni olyan, mint a kör négyszögesítését megkísérelni.” „Szép tájak, de ezeket olyan emberek lakják, akik e megtisztelő címre alig méltóak...”.) Nem kevésbé volt meglepő számunkra, amikor a kommunista „nevelés” és propaganda következtében a következő szavak kerültek középpontba a herceg-kancellár kapcsán: „Metternich a legnagyobb fokú bizalmatlansággal figyelte Széchenyi működését első fellépésétől kezdve. A Széchenyi által és az ő példája nyomán létrehozott kaszinókról azt tartotta, hogy azok a modern liberalizmus fészkei. ... úgy jellemezte az uralkodónak: »elveszett ember«, »zavaros szellem«. Szerinte Széchenyi »a manapság oly gyakori emberfajtához tartozik, akik ha hidegen szemléljük őket, csupán fantaszták, tényleges ám jóindulatú bolondok. Sz. gr. fejében két gondolat nem követi egymást. Az ő szellemében minden lendület, a magasság és nagyság számbavétele nélkül, felismeréséből hiányzik az értelem kontrollja. Az ilyen fajta ember úgy szereti a képvis.[elői] rendszert, mint a verekedők a kocsmákat... Lehetetlen rajtuk segíteni, mert ők sem tudnak segíteni önmagukon.«”⁴ Mindezek egy magyar ember számára kétségtelenül meglepő, sőt megdöbbentő kijelentések. A lényeg viszont a következő: meg kell állapítanunk, mi lázad fel ilyenkor az emberben, mi az, aminek mindez visszatetsző, mi az, ami mindennek ellenszegül? A természet vagy az értelem? A származás vagy a szellem? A vér vagy a szellem? Nem tagadható: a sérelmek és ösztönök felé gravitáló „vér” szólal meg, amelynek manipulálásához a kommunista-szocialista nevelés csaknem tökéletesen értett. A szellem és az intellektus valójában képes rá, hogy túllépjen minden sértettségen, túllépjen a származás szükségszerű és kétségtelen velejáróin. Képes rá, hogy még e szavak mély igazságtartalmát is meglássa. Amennyiben pedig az ember vissza akarja szerezni önállóságát és értelmét, akkor önmaga miatti kötelessége, hogy kibújjon a „labanc-ellenes” propaganda hálójából, s nemzeti származásának tudatát megőrizve felfigyeljen az udvar értékeire is. Az intellektus, a maga eredeti és tiszta értelmében, amelyre a mai nemzeti erőknek nagy szüksége van, képes erre. Elérni pedig – minthogy nem az, aminek ma beállítják – igazi férfiasságot igényel.

Igényünk kell hogy legyen tehát az ösztönöket és vitalizmust legyőző szellemi lépések folyamatos megtételére. Hogy az „olvasztótégelyben” nemzeteiket megőrizzék, ahhoz a nacionalista frontnak ma intellektusra, annak tisztaságára van szüksége. Túl kell lépniük a Francia Forradalom abszolút pátoszán is, melynek a „hazafiasság” nevet adták. A „haza” fogalma nem lehet az, amivé akkor és ott tették: nem elvi non plus ultra. A „haza” támasz az abszolútum felé vezető úton. Azonban be kell látni, hány és hány esetben szorította ki a „hazaszeretet” szentimentalizmusa az „Istenszeretetet” vagy más magasabb alapelveket. :

A magyar nacionalistáknak nem szabadna megfeledkezniük például olyasmikről, mit köszönhet országunk mondjuk József nádor osztrák főhercegnek. „Igazán palatínusnak érezte magát és szerette azt a nemzetet, melyet gondjaira bíztak. Ezt a szeretetét tényleg is megbizonyította. Amennyire tehette, ő költötte életre ezt a török határvárból másodrangú német várossá átvedlett Budánkat s Pestünket. Azt az óriási hátrányt, hogy az ország királya az országon kívül lakott, azzal igyekezett jóvá tenni, hogy mint a király helyettese, Budavárában fényes udvart tartott s maga köré gyűjtötte az összes jobb elemeket. Közbevágott keményen, ahol kellett csitított, ha arra került a sor.”⁵ Sokszor és sokan felvetették például a Habsburgok állítólagos gazságait, melyeket a magyar Szent Koronával kapcsolatban követtek el – de vajon kellő mértékben felvetették-e erényeiket is? Ami egyébként a Szent Koronát érő osztrák manipulációkat állító felvetést illeti, az ennek kapcsán Habsburgoknak tulajdonított „gaztetteket” valószínűleg azok a magyarországi szabadkőműves páholyok terjesztettek el meglehetősen hathatósan, akik éppen nacionalistákat tartottak befolyásuk alatt: mindezen híresztelések azért is érdekükben álltak, mert a XIX. század második felében páholymunkáik ellenőrzésére Ausztria royalista operatív páholyokat létesített Magyarországon, továbbá a magyar patrióták felett gyakorult hatalmukat semmiképpen nem akarták elveszíteni. De tegyük fel, hogy mindez nem így volt, és valóban megtörténtek Koronát érő, állítólagosán osztrák vagy Habsburg beavatkozások. Vajon a magyarok, a Magyar Királyság – önnön Egysége és vezető népe jogos dominanciája érdekében –, ha tehette volna, nem eszközölt volna-e ugyanilyen „drasztikus beavatkozásokat” a román, szerb vagy bármely más korona hasonló nemzeti jelentőségének az esetében? Ha volt ilyen osztrák beavatkozás (aminek a fentiek értelmében nem sok valószínűségét látjuk): hiba volt. De nem lenne-e mindez legalábbis elnézhető az Egység és a legitim nemzeti dominancia elve értelmében? Az igazság az, hogy az „államférfiúi ösztön” és az intellektus felől nézve – már amennyiben volna ilyen – mindez megértő módon is elnézhető lenne.

Hangsúlyoztuk, alapelvei elsődleges fontossága értelmében a jobboldaliság képes a gyakorlati összetűzések háttérbe szorítására. Márpedig a királyiság és a birodalmiság a legelsődlegesebb jobboldali elvek. Amint Metternich is bizonyította, elsődlegesebbek a „helyi” szempontoknál: „A császár – minden. Bécs – semmi!” „Király nélkül nem lehet elérni a jót...”

De itt van például Windisch-Graetz herceg személye is. Azt vajon miért nem jegyzik meg vele kapcsolatban gyakrabban: „ellenezte Magyarország eldarabolását s nagyot nézett, mikor gróf Stadion egy nemzetiségek szerint eldarabolt magyarországi térképet küldött neki”.⁶ Nemrégiben jutott tudomásunkra, Haynau báróhoz például olyannyira közel álltak a magyarok (függetlenül forradalombeli szerepüktől), hogy birtoka volt Magyarországon. A dolgot egyáltalán nem érzelmileg kell megragadni, de élete végéig szomorúan kellett nyugtáznia, hogy hiába közeledik feléjük, a szomszédos birtokosok nem állnak szóba vele. Ez Haynau viselkedésének ellenkezője, határozott szűklátókörűség és szűkkeblűség volt. Mindezek után kell megjegyezni, hogy minden komolyabb és egyáltalán számításba vehető nacionalizmus számára elemi kérdés a más nemzetek nacionalista erőinek elismerése. A konnacionalizmus eszméjének utóbbi időkben tapasztalt, egyre gyakoribbá váló itthoni és nyugat-európai felbukkanásai⁷ kedvező jelek e tekintetben. Ennél kedvezőbb már csak az volna, ha a vezetőnép fogalma, az arisztokratizmus és a dinasztikus uralkodóiság irányában legalább ugyanilyen figyelmet tanúsítanának, túl minden partikularizmuson és provincializmuson, vagy legalábbis a „megadni mindenkinek, ami jár neki” elvét követve.

A nacionalizmus mai formációi számára elemi kérdéssé tesszük, hogy a konnacionalizmus példájából kiindulóan, foglalkozzon a Birodalom eszméjével is, s iránta azon az alapon, hogy nemzetfeletti szerveződés, nagyfokú tiszteletet tanúsítson. A nacionalizmusnak ez a birodalmisággal szemben elkövetett végzetes történelmi mulasztásai és tettei miatt is kötelessége. Kötelessége mindemellett abból a szempontból is, hogy minden jel arra mutat, a világ politikai erői távlati viszonylatban egy nemzetek nélküli és éppen ezért fals „ellenbirodalom” létrehozásán munkálkodnak, amiért a legfokozottabban tudnia és ismernie kell, milyen az igazi, több nemzetből álló, lényegét tekintve pedig nemzetfeletti – tehát nem nemzetalatti – Birodalom. Mindez a nacionalizmus számára nemcsak kötelesség, de az önmeghaladás útja is.

A Birodalom általánosságban a tradicionális állam-eszme megtestesítője és védelmezője, utolsó igazi államférfiak felmutatója. Ezen belül, a Habsburg Birodalom, majd Osztrák-Magyar Monarchia esetében különösen fennáll, hogy „az egész világ úgy tekint rá, mint közép- és gyűjtőpontjára mindannak, ami még fennmaradt a régi elvekből, régi formákból, régi érzelmekből.”⁸ „Míg Ausztriát igazságosan kormányozandják, s a nép szükségleteiről gondoskodnak, London és Párizs parlamenti csatákat mulatságul szolgáltandnak: addig Ausztria népe be fogja érni a rá nézve kevesebb bajjal és zajjal járó, abszolút de atyai hatalommal.”⁹ „Az európai kontinens, vagyis a civilizált világ főképp Ausztriának köszönheti, hogy trónusai, államai, törvényei, erkölcsei nem pusztultak el ama viharok következtében, amelyek már több mint fél évszázaddal ezelőtt Franciaországból indultak ki és legkülönbözőbb formában mindmáig tovább tartanak.”¹⁰ „Az osztrák monarchiának igaz és tényleges jellege abban rejlik, hogy ez a monarchia nem modern értelemben veendő egységes állam, nem olyan állam sem, mely egyazon néptörzseket, egyazon népelemeket megfelelő arányban foglal magában. Oly állam ez, mely különféle elemekből áll, melyet különböző országok és nemzetiségek alkotnak együvé... Ha ebből valamely hátrány vagy nehézség származik is az osztrák monarchiát illetőleg, az e körülmény nyújtotta előnyök busásan felérnek vele...”¹¹ Nem szólva itt az Uralkodó jelentőségéről, a nemzetek viszonylatában nagyjából ilyen minden Birodalom valósága, s ezen belül is az Osztrák ill. Osztrák-Magyar Monarchiáé.

„Amennyiben... [az] egyik rész belső megerősödése és növekvő sikere nem az egésznek vagy a többi résznek a rovására történik és nem is sejdíttet oly irányt, mely a közös kapcsolat feloldását idézhetné elő, minden belső fejlődés az államkormányzat által lehetőleg előmozdítandó, mivel minden ily részleges virulás javára van az államcsaládban... az állam teljes erejének”¹² Magyarországon az 1840-es években olyan indíttatások léptek fel, s olyan események vették kezdetüket, amelyek az ország belső megerősödését csakis az egész rovására és a közös kapcsolatok feloldásával akarták és tudták elképzelni. „Ha az országban rendbontások történnek – írta Metternich –, azt nem szabad a nép számlájára írni, hanem egynéhány bujtogatóéra.”¹³ Ez volt a véleménye. („A forradalom nem a birodalomból indult ki, kívülről hatolt be.” „...a veszély a kor alakulásában keresendő.”) A nacionalizmus Francia Forradalomtól származó volta, az, hogy a nacionalizmust bizonyos erők Magyarországon is saját érdekeikben használták fel, világosan megnyilvánul abban a tényben, hogy az „élenjárók” a nemzeti érdekek érvényesítését kizárólag az Uralkodó és a Birodalom ellenében akarták végrehajtani – mintha más lehetőség nem is létezett volna. Egy Párizsban 1917. június 28. és 30. között tartott szabadkőműves kongresszuson a Habsburg Birodalom esetéhez hasonlóan legnagyobb ellenségnek nevezik majd az Osztrák-Magyar Monarchiát, „mely a nemzeteket mesterséges eszközökkel egymáshoz kapcsolja”, s újfent kimondják, „elnyomott nemzetiségei szabadíttassanak fel a politikai és közigazgatási elnyomás [sic] alól”.¹⁴ A hetven esztendővel korábbi, 1848-as bujtogatók alakját Metternich így adta meg: „Ők a klubok szónokai. A nemzeti kérdés nem egyéb e bűnözök számára, mint üres szó... ”¹⁵ A Grande Oriente-tag Garibaldi, az úgyszintén szabadkőműves Kossuth és a számos enciklopédista műveltségű „forradalmi ifjú” óvatosságra int bennünket a közhelyekre építkező nacionalizmus kapcsán. „A harc a király és az ország között egyáltalában nem a szó helyes értelmében felfogott szabadság kérdésében indult meg; ezt a harcot a liberalizmus szelleme robbantotta ki”.¹⁶ „A nemzeti kérdés itt csak címke, csak név; külszín, amelynek rendeltetése, hogy eltakar... ”¹⁷ „Magyarországon nem a magyarság folytat önvédelmi harcot: Európa valamennyi forradalmi »szektájának« összefogásáról van itt szó. »A császárnak nem Magyarországgal, hanem a kozmopolita összeesküvéssel van dolga«” – írta Metternich Hübner bárónak 1849. április 30-án.¹⁸

Mindezzel, s mindennek a „tiszteletével” szemben (a „szabadságharc” mitizálásával és istenítésével szemben) létezett és létezik egy másik lehetőség is. A magyarság aktív szerepvállalása az utolsó igazi történelmi Birodalom fenntartásában, a Birodalom eszményének megértésében és megőrzésében. 

Ausztria 1848-49-ben Szécsen Antal szolgálataira – Magyarország háborús polgári képviselőjekééént – nem tartott igényt, mert „noha a monarchia egységes vezetését vallotta, de ez alatt nem értett egyöntetűséget”¹⁹ Szécsen különbséget tudott tenni a gyakorlati különbözőségek és elvekbeli egység között: a gyakorlati különbözőségek számára nem homályosítot-ták el az elvi egységet. Továbbra is a Birodalmat és Uralkodóját szolgálta. Birodalmi álláspontjának alapja a következő volt: „ Valahányszor Európa ezen részében, és jelesen hazánkban, erélyes, messzelátó politikai egyéniség, hatalmas dynastia állott az országok élén, nem állapodott meg saját határain belül, hanem a mostani osztrák birodalom teljességére törekedett. ”²⁰ Gróf Szécsen az Uralkodó iránti hűség és a birodalmiság nézőpontjából, vagyis jobboldalról képviselte a magyarság érdekeit. Ez ahhoz vezetett, hogy az elsők közé tartozhatott, akik – loyalitásuk következtében -' 49 után nemcsak azt a nyilvánvaló igazságot mondhatták ki a verstarker Reichsrathban, hogy Magyarország boldogulásának előfeltétele a Monarchia, hanem megtehették azt is, hogy megjegyezzék: a magyarság érdekeinek megfontolt kielégítése egyre inkább feltétele magának a Birodalom fennmaradásának is.²¹ Ausztriában pedig tudták mindezt, „...a föld népe... mindannak ellenére, ami történt, nem szűnt meg monarchikus érzelműnek lenni. Ezért fennáll még a lehetősége annak, hogy a császárság számára Magyarországon olyan helyzetet biztosítsunk, amely támaszpontul szolgál a Monarchia más részeinek demokratikus mozgalmaival szemben.”²² Metternich politikai alapelvei tökéletesen egybeestek a magyarság magasabb érdekeivel is: „»A részek különállása az egység biztosítása érdekében« – ez továbbra is Metternich alapvető meggyőződése. A feladat, amint azt kezdettől fogva hirdette, kettős és mégis ugyanaz: a Monarchiának a tarka összetétel nemcsak egysége, hanem egyben ereje is. Az adott helyzetben ezt különösen fontosnak tartotta az illetékesek előtt elfogadhatóvá tenni. »Egybetartozás és különbözőség... Kezdettől fogva ez volt birodalmunk legnagyobb nehézsége, de ugyanakkor erőt is kölcsönzött neki.« Ezt az uralkodó előtt is szükségesnek tartja hangsúlyozni. 1851 végén a birodalomnak az abszolutizmushoz való visszatérésével kapcsolatban Ferenc Józsefhez intézett felterjesztésében aláhúzza, hogy a birodalom szerkezeti felépítésénél okvetlenül tekintettel kell lenni »az egység és különbözőség« fogalmára és ezt mindenekelőtt azzal indokolja: »Ha köztük a helyes arányt létrehozzuk, úgy az elemek egysége erősíti a birodalmat. .«.”²³

Ehhez járultak hozzá kezdetben Cziráky Antal, Krivinai Lonovics József (és sokan mások). Követték őket Dessewffy Aurél, Apponyi György, Jósika Samu. Kevéssel később Szécsen Antal, Székhelyi Majláth György, Dessewffy Emil (és megintcsak mások is). A történelem utolsó nagy birodalmi formációjához járultak hozzá, amelyben a magyarságnak olyan dicső szerep jutott, amilyet 1848/49 esetleges győzelme semmiképpen nem adott volna nemzetünknek. Jobboldali nézőpontból egy Birodalom aktív tényezőjének lenni ugyanis összehasonlíthatatlanul több, mint egy demokratikus függetlenség. E dicső szerep kizárólag a nacionalizmus azon erőinek volt köszönhető, amelyek a Birodalom mély üzenetét megértették – Deák előtt éppen úgy, mint később.
 

Természetesen nem csak egy történelmi tisztázás és tisztábban látás a feladatunk. A „monarchikus” és „államférfiúi” elkötelezettség igazsága megnyilvánul napjainkban is. Megnyilvánul mindenekelőtt a társadalom egészéhez való helyes viszonyban, amely társadalomban egy nem monarchikus nacionalista valamiképpen még hisz. A jobboldali ember viszont nem a társadalomban hisz, viszonya hozzá szemlélődő és legfeljebb atyai. A társadalom ma ugyanúgy – vagy még sokkal inkább – mint régen, „kísértetekben” hisz, egyre megszámlálhatatlanabb számú kísértetben.

A monarchizmus és a Habsburgok kapcsán folytatott jobboldali történelmi tisztázások ezenkívül olyan aktivitási területeket is kínálnak, ahol végre igazán szembe lehet szállni a baloldali történetírással, hozzá lehet járulni a jobboldali kultúra kiteljesítéséhez, és folytatni lehet az antibolsevista, antimaterialista harcot.

Meg kell látni, „birodalmiság” nélkül történetírásunk néhány pontot leszámítva megegyezik a baloldali történetírás felfogásával (ezt minden uralkodókat érő kritikában pontosan tetten lehet érni). A „birodalmiság” és az „uralkodóiság” elvének érvényesülése nélkül a jobboldali történelem egyszerűen nem létezik. Észre kell venni azt is, igazán kevés terep van ma, ahol az antibolsevista harcot – vagy egyáltalán bármiféle harcot – gyakorolni lehet, márpedig terének szélesítése nélkül a harc alábbhagy, színvonala egészen lezüllik. Ez is, és a lehetséges megoldások is mind a „birodalmiságból” következnek. Az, amit jobboldali kultúrának neveznek, ma nem áll a helyzet magaslatán. Főként minőségében nem, de témáinak, területeinek széleskörűségében sem. A „birodalmiság”, a birodalmi szemlélet – túl történelmi vonatkozásain – erre is megoldás, ha hozzá tudjuk tenni a nemzeti szempontok mellé. A konnacionalizmus és a birodalmiság ebben a tekintetben is megkerülhetetlen; megkerülhetetlen, hogy kellő szellemi tér alakuljon ki a nemzet szellemi erőinek nehéz és feloldó körülmények közepette való megőrzése számára. A „monarchizmus” kapcsán semmiféle elavultságról nem lehet beszélni, ha értjük miről van szó.

A Birodalom méhében nemzetek és hagyományok gyűlnek össze, különféle lényeik, angyalaik, démonaik, hőseik és isteneik egyesülnek anélkül, hogy a maguk önálló-különálló voltát elveszítenék. Valamennyit felöleli azonban a szellemi uralom ideáját megtestesítő Uralkodó, a monarchikus kultusz és a hűség első számú tárgya.²⁴ Ő a Birodalom alapja. A Birodalom teljes körű és abszolút értelme magában az Uralkodóban tárul fel. Nem annyira egyéni alakjában, mint inkább magában az uralom eszményében, állapotában, valóságában és funkciójában, melyet az Uralkodó személyének megtestesíteni elsődleges feladata. A Birodalom eszménye és a történelmi Birodalmak legeslegelső sorban – így – az uralom ideáját őrzik a történelem későbbi korszakainak emberei számára. Amint azt más írásainkban is gyakran leírtuk, ez az Uralkodó által megtestesített szellemi uralom mindig megközelíthető, minden időszerűségtől függetlenül teljesen aktuális, mert egészen személyes igény irányul rá.

Éppen ezért is, a jobboldal számára a „monarchizmus” mindig aktuális. 
 

„A mozgalom emberei azt hitték, azzal, hogy engem eltávolítottak a helyemről, egyúttal a konzervatív elvet is kiküszöbölték. Tévedtek, az elveknek életerejük van, minden támadásnak ellent tudnak állni.”²⁵ 
 

Jegyzetek

l Molnár Tamás: A liberális hegemónia, Gondolat, Budapest 1993, 65., 100.o. (Spengler idézetek ugyanitt, 62. és 45. o.)

2 Gróf Apponyi György: Programm des nachsten ungarischen Landtages, 1847. jan. 8.

3 Szécsen Antalt idézi Thallóczy Lajos: Gróf Szécsen Antal (Különlenyomat a Századok 1901. évi folyamából), Budapest 1901,80. o.

4 Andics Erzsébet: Metternich és Magyarország, Akadémiai, Budapest 1975, 50. o.

5 Thallóczy: 7. m., uo., 12. o.

6 Uo.,38.o.

7 Lásd, A konnacionalizmus útján (Távinterjú a hungarizmus egyik olasz hívével), Út és Cél, 1973. július, 19-20. o.

8 Friedrich von Gentz: Napló (1818. febr. 14.)

9 Budapesti Híradó, 1846. júl. 7-i szám (Gróf Dessewffy Emil lapja)

10 Metternich levele József nádorhoz, 1843.nov. 19.

11 Szécsen Antal beszéde, Idők Tanuja, 1860. okt. 10-i szám, Thallóczynál, I. m., uo., 50. o.

12 Gróf Dessewffy Aurél: Elmélkedés a megnyíló országgyűlés felöl, 1839

13 Metternich levele Ferdinánd von Estéhez, 1834. ápr. 12.

14 Lásd, Magyarország feldarabolása és a szabadkőművesség (Előszóval ellátta és közreadta Molnár József), Pannon Front, 16. szám, 41-42. o., 15. szám, 36. o.

15 Metternich levele Wellington herceghez, 1849. ápr. 22.

16 Metternich levele Wellington herceghez, 1849. aug. 29.

17 Lásd a 15. jegyzetet

18 Andics: I. m.,uo., 310. o.

19 Thallóczy: I. m., uo., 38-39. o.

20 Uo.,79. o.

21 Lásd a 11. jegyzetet

22 Hummelauer memoranduma, 1849. ápr. 15.

23 Mindezt még Andics Erzsébet is megvallani kényszerült, I. m., uo., 328. o. (Metternich idézetek: Levél Franz Hartig grófhoz, 1850. jan. 29.; Levél Ferenc József császárhoz, 1852. jan. 2.)

24 Lásd, Julius Evola: A Birodalom spirituális előfeltételei, Pannon Front, 10. szám, 6. o. 25 Metternich levele Ficquelmonthoz, 1848. Májusában
 
 
 

Összefoglalás

• A nacionalizmus legnagyobb politikai és ideológiai jelentősége abban áll, hogy elutasítja a kulturális, etnikai és nemzeti egyneműsítésre irányuló legújabbkori törekvéseket (globalizáció, mondializmus stb.)

• E harcának sikerében problémát és bénító erőt képezhet a nacionalizmus „1789-es” eredete. Harcának sikeréhez mentesítenie kell magát az „ 1789-ből” hozott vonásaitól.

• A Francia Forradalomból hozott baloldali sajátosságainak egy lehetséges áttekintése: A tradicionális politikai alapelvek elveszítése – A klasszikus államférfi eszményének elutasítása – Közhelyekre építő elvek – Társadalom-központúság

• Mindezen jellegzetességek legerőteljesebben az 1848-49-es forradalmak ideje alatt váltak láthatóvá, így itt elkövetett hibáiból tanulhat a legtöbbet

• Legfőbb tanulságként a monarchizmus eszményének megértése és felvállalása vonható le

• A birodalmiság és uralkodóiság alapelveiből aktuális életvezetési, szemléleti elvek következnek, elsősorban személyes szférában, másodsorban pedig a jobboldali kultúra megteremtésének terén.
 

(Pannon Front 21. szám, 1999. június)