2000-ben a Camelot Kiadó megjelentette a huszadik századi tradicionális szerzők „előfutárának” tekinthető Matgioi (Albert de Pouvourville) egy tanulmányát, La Voie rationnelle című művének egyik fejezetét. A kiadvány még annak a kínai szövegnek (Taishang-Ganying-pien) a fordítását tartalmazza, aminek kapcsán a tanulmány 1907 körül íródott.

A kiskötet arról az oldaláról mutatja be a taoista hagyományt, amit a cselekvéssel kapcsolatban tanított. Az a felfogás, hogy az „akcióhoz” – a cselekedethez mint olyanhoz – mindig következmény, „reakció” is tartozik, önmagában véve még nem különböztetné meg a taoizmust a többi hagyománytól, hiszen e hozzáállás és tanítás szinte minden tradícióra jellemző és bennük közös. A taoista hagyomány azonban olyan intenzíven és elmélyülten gyakorolta ezt a szemléletet, hogy a ’reakció’ (ying) felfogását például mentesítette annak puszta „visszahatás” és „büntetés” értelmétől. Hasonlóképpen moralitást meghaladó céljait mutatja az is, hogy újrafogalmazta és mintegy kidolgozta a ’transzcendentális erény’, a de eszméjét, amit egyrészt a nem-cselekvő cselekvéssel, a weiwuwei-jel azonosított.

A szóban forgó kiadvány kapcsán három észrevétel is a tudomásunkra jutott, melyek apropóján itt néhány fontos dolgot szeretnénk elmondani. Igaz, egy recenzió keretei nem tesznek lehetővé részletes és teljes elméleti kifejtést, alapelveket azonban e körülmények között is meg lehet fogalmazni, miközben egy többé-kevésbé jelentős alkotásra is felhívhatjuk a figyelmet.

<Az egyik elhangzott észrevétel az volt, hogy a Taishang-Ganying-pien tulajdonképpen nem is taoista, hanem neokonfuciánus irat (amit Kínában piacokon árusítottak). Ez igaz, viszont a kiadvány bevezetője elmondja ezt, Matgioi pedig a taoista hagyomány szellemiségének megfelelően interpretálja a szöveget, tehát nem konfuciánus módon. Az irat morális jellege – tiltásai, „a bűnös ember jellemzőinek” felsorolása stb. – nyilvánvalóvá teszik konfuciánus voltát: „Nagyon sok olyan cselekedet van (fontosak és kevésbé fontosak is), amelyeket el kell kerülnünk a halhatatlanság érdekében. […] Hogy az Ég szemében halhatatlanok legyünk 1300 helyes cselekedetet kell végrehajtanunk; hogy a Föld számára legyünk halhatatlanok 300 helyes cselekedetet.” Ezek és az ezekhez hasonló megfogalmazások valóban a konfucianizmusra és nem a taoizmusra jellemzőek. De ne higgyük azt, hogy a morál minden tekintetben nélkülözi és elkerüli a metafizikát. A szöveg egyes erkölcsi tanításai metafizikai megfontolásokat is implikálnak: „A földi ember jó vagy rossz sorsa nem elkerülhetetlenül meghatározott. […] Önmagunk helyreigazítása: az univerzum megváltoztatása. […] Saját magunkéként illik sajnálni mások hibáit és örülni mások erényeinek […] örülni annak, amit mások megszereznek, sajnálkozni, ha valamit elveszítenek, mintha magunkról volna szó; […] óvatosan kell fogadni a jót, a rokonszenvet”. Mindemellett a konfuciánus irat olyan részeket is tartalmaz, amelyeket még kevésbé lehet erkölcsinek tekinteni (noha vonatkozásban állnak azzal). Ilyenek azok a helyek, ahol a cselekedeteket „figyelő” és „megítélő” intelligenciák létéről esik szó, melyek emberi nézőpontból egyszerre immanensek és transzcendensek: „Nem szabad az akaratunk belsejében rejtőző szívet becsapni”; „A földön és a földön kívül léteznek olyan intelligens erők, amelyek próbára teszik az ember cselekedeteinek folyamatát, [és] e cselekedetek kisebb vagy nagyobb hatásától függően egy [úgynevezett] visszatérő értékkel [ying; ji] csökkentik a létezés totalitását. […] Létezik még három tanácsadó szellem, és ezen szellemek helye, valamint vezérük, aki őrködik az ember felett; mindezek ismerik a jó és a rossz emberi cselekedeteket […] A szellem, amely az emberi életet felügyeli, megjegyzi ezeket a kisebb nagyobb bűnöket és a ji időszak csökkentéseivel egyezteti őket; amikor a reakciók sorozata megszűnik, az ember meghal”. Az erkölcsi és szimbolikus vonatkozások mögött nem nehéz tehát felismerni egy jellegzetesen taoista teóriát, amely mágikus vonatkozású, céljait tekintve pedig metafizikai. Tanulmányában Matgioi ezt interpretálja.

Az első alapelv, amit így a kínai hagyomány vonatkozásában megfogalmazhatunk itt, az, hogy a konfucianizmus és a taoizmus nem minden esetben választható el teljesen egymástól. Legmélyebb-magasabb rétegeiben a konfucianizmus olyan tényezőket és irányulásokat tartalmaz, amelyek kompatibilisak a taoizmussal. A szellemi szempontból nem elúttalanodott konfucianizmus mindig is alkalmas volt arra, hogy belőle a taoizmusba viszonylag könnyű átjárás nyíljon. Nem tekinthetjük tehát puszta taoista kitalációnak, hogy maga Konfucius élete végén a taoizmus felé fordult. És ez nemcsak egy hirtelen fordulatnak volt köszönhető, hanem az eredeti konfucianizmus milyensége is lehetővé tette.

A taoizmus ősinek, ezen keresztül pedig az örökérvényűnek tekintette magát, ami miatt Laozit „idősebbnek” tekintette Konfuciusnál. E mély értelmű igazságban sincs okunk kételkedni, akkor sem, ha a sinológusok kimutatják, hogy a konfucianizmus régebbi a taoizmusnál. A taoizmus „ősibb” és „örökérvényűbb”, mert szellemibb és tisztábban metafizikai. Ennek dacára a konfucianizmust – mint láttuk – nem kell a taoizmussal teljesen szembenállónak tekinteni és attól egészen elválasztani. Normális esetben egyáltalán nem állt szemben azzal és vált el teljesen attól. Matgioi ezért vezeti vissza a Taishang-Ganying-pient Laozira. Laozi szerinte egyes konfuciánus műveket is inspirált, azokban is vannak neki tulajdonítható részek. Ez a sinológusok számára bizonnyal hajmeresztő felfogás lényegében ugyanazt akarja kifejezni, mint amit fentebb kimondtunk és idézetekkel alátámasztottunk.

A második észrevétel úgy hangzott, hogy Matgioi tanulmánya egyáltalán nem metafizikai. E megállapítás érvényét azért szeretnénk tüzetesebben vizsgálni, mert a taoizmus definíció szerint a kínai hagyomány leginkább metafizikai formája, a szerzőt pedig annak beavatottjának tekintik. Úgy is mondhatjuk, hogy a par excellence kínai metafizika a taoista tradíció körén belül lelhető fel. Hozzá kell tenni ehhez, hogy a taoizmusban mágikus és alkímiai jellegzetességek is megtalálhatóak, Laozinál és a későbbi, úgynevezett vallásos taoizmusban egyaránt.

A szóban forgó észrevétel nyilvánvalóan abból indult ki, hogy a könyv a cselekvés mibenlétével foglalkozik, következésképpen nem metafizikai. Ehhez a „következésképpenhez” azonban egy adag cselekvésellenesség is szükséges, és általában emiatt vélik úgy, hogy csak a szemlélődés állhat kapcsolatban a metafizikával. Valójában viszont a szemlélődés többnyire ugyanúgy nem éri el a metafizikai szintet, mint a cselekvés: az egyik a konkrétabb, a másik a szubtilisabb szintek világaiban bolyong. A szemlélődés és a cselekvés tekintetében a helyes alapelv véleményünk szerint a következő: metafizikai nézőpontból vagy egyik sem érheti el a természetfelettiséget (ehhez meghaladásuk szükséges), vagy mindkettő elérheti.

A szemlélődésnek kétségtelenül van egyfajta elsőbbsége a cselekvéshez képest abból a szempontból, hogy mind az indítékok, mind az eszközök tekintetében kevésbé kötődik a konkrétumokhoz. De nemcsak az elsőbbség kérdése létezik, hanem ezt megelőzően a lehetőség kérdése is. És erre csak úgy lehet helyesen válaszolni, ahogy azt megtettük: vagy mindkettő, vagy egyik sem. Egyébként, ha a szemlélődés elsőbbsége bizonyos szempontból nyilvánvaló is, a cselekvésnek is van elsőbbsége. Ez például abból adódhat, hogy sokkal rosszabb szubtilis dolgokhoz kötődni (a cselekvés konkrétabb, a szemlélődés szubtilisabb eszközöket használ). A szubtilis dolgokhoz, állapotokhoz, irányulásokhoz való kötődés ugyanis szubtilis kötődéseket eredményez és ezeket nehezebb felszámolni. Matgioi álláspontja szerint a cselekvés sem csupán materiális tényező és időbeli módosítás. „A cselekedetek főként – és elsősorban – energia-kisugárzások, pszichikai erőkifejtések, a tudati és immateriális erőtérben történő elmozdulások”. A cselekvés e lényegibb értelme szerint a szemlélődésből indított és arra alapozott meditáció során „erről arra irányulni”, „onnan ide fordulni” tehát éppúgy implikálja a cselekvést, ahogy a szemlélődést. Ezek együtt járnak, egymásban vannak, csupán annyira választhatók el és különböztethetők meg egymástól, mint amennyire áthatják egymást. A szemlélődésnek ugyanúgy következményei, reakciói vannak, mint a cselekvésnek (noha ezek saját természetének megfelelőek). A cselekvés nem csak negatív okoknál fogva, megkötő értelemben van, a szemlélődés pedig nem csak tisztán pozitív küldetésből kifolyólag. A cselekvés – ha lenne, aki ekként megvalósítaná és átélné – szintén bír kötöttségeket felszámoló erővel, miközben újabb kötöttségeket hoz létre, lényegileg hasonló módon a szemlélődéshez, amelynek különböző fokozatai ugyanúgy kötelékeket vágnak le és visszahatásokat indítanak el. A kettős jelleg és a kettős eredmény csak a szemlélődés és a cselekvés legvégső, legmagasabb rendű fokán szűnik meg – éppúgy a cselekvés legtisztábban szellemi fokán, mint a szemlélődés legtisztábban szellemi fokán. Közöttük az elsőbbség kérdése más és más szempont alapján mindig joggal felvethető. Ennek oka az, hogy önmagában egyik sem metafizikai, és az, hogy csakis mindkettő vagy egyik irányából sem lehetséges megvalósítani a természetfelettiséget.

Még egy – kevésbé nyilvánvaló – oka lehet annak a meglátásnak, amely szerint Matgioi tanulmánya nem metafizikai. A szerző a cselekvés ontológiai mechanizmusát úgy tárja fel, hogy abból egy kozmológiai kép, egy kisebb kozmológia tárul az olvasó elé. A következőkről van szó: különböző eredőkből, különböző szintekről kiindulva a cselekedet mint olyan (gan) elindul, és azzal összefüggésben, hogy honnan, milyen indítékból, milyen szintről ered megvalósul, kibomlik és elér valahova; ott véget ér, lezáródik, befejeződik; de nem huny ki teljesen, mert e ponton, mint vízbe dobott kő, hullámokat kelt, reakcióvá alakul, amelyeket mint kő nem tapasztal, de amelyek láthatatlanul hullámoznak és tovahömpölyögnek; amikor egy bizonytalan intervallum, egy a földi minőség számára láthatatlan utazás után a keltett hullámok újra a partnak ütköznek, az ember így vagy úgy megtapasztalja cselekedetei reakcióját; váratlanul és határozatlan idő után, de mindig cselekedetei minőségének és aktuális tudatállapotának a függvényében egyszer csak szembesül a reakciókkal. Ez a leírás, amely szabadosan adja vissza a Matgioi által leírtakat, tehát egy kozmológiai képet ad. A mai filozófusok minden ellentétes állításával szemben, a tradicionális metafizikai koncepciók fényében tudjuk, hogy a kozmológia és az ontológia önmagában még nem metafizika. Ebből a gondolatból is következhetett, hogy Matgioi tanulmányát egyesek nem tekintették metafizikainak.

Itt azonban nagyobb körültekintésre és megint csak további finomításokra volna szükség. Fontos, hogy a metafizika célját és mibenlétét a morálon, valláson, kozmológián és mágikus sajátosságokon túlmenően, világosan és tisztán megértsük. Ehhez döntő pontokon – amilyen például a konfucianizmus és a taoizmus, vagy az exoterizmus és az ezoterizmus – elválasztásokkal kell élni. De az elválasztások nem eredményezhetnek egy rideg, életképtelen, semmihez sem kapcsolódó metafizikát. A kozmológia és a metafizika elválasztásának esetében tehát hasonló problémával szembesülünk, mint a konfucianizmus és a taoizmus esetében. A valódi metafizika fensőbbsége és elsőbbsége a kozmológiával szemben nyilvánvaló. Ugyanekkor éppen a kínai hagyomány kozmogóniai mítoszai taníthatnak meg bennünket annak figyelembevételére, hogy a tradicionális kozmológiáknak két alapformája létezik: egy, amely metafizika alatti (ezektől a metafizikát valóban el kell választani), és egy, amely ugyan kozmológiai és teremtéstörténeti módon, de lényegében metafizikai valóságokat akar felmutatni (az ilyen kozmológiákban a metafizikai irányulás szinte kézzelfogható, ezért a túl éles szétválasztás nem indokolt és hibás). A kozmológiák ez utóbbi típusába tartoznak Kínában azok, amelyek például a Daot vagy a Wut egy látszólagosan kozmikus rendszer tényezőiként írják le.

Fejtsük ki ezek után pozitív, nem-reaktív módon azt, hogy szerintünk milyen alapon tekinthető Matgioi tanulmánya metafizikainak. Tárgyában kétségtelenül nem metafizikai, céljaiban azonban az. Három pontot emelnénk ki. Filozofikus és részben okkultista nyelven megfogalmazott kozmológiája nem tartozik ugyan a kozmológiák előbb említett második típusába, de speciális módon mégis a tisztán metafizikai valóság irányába orientál. Egyrészt indirekt módon. Amennyiben ugyanis az ember átélve, sokszorosan és tapasztaltan felismeri azt, hogy a reakció milyen kérlelhetetlen módon követi az akciót, ez önmagában is indíttatást képezhet afelé a legvégső valóság felé, amit Matgioi „nirvánai óceánnak” hív: „ami maga a tökéletes energia, minden dolog spirituális lelke, ahol nem létezik már sem akció, sem reakció […]. Az univerzum egyetlen mozgása sem tükröződik vissza a nirvána óceánjában, de az intenzív vágy erejével, az univerzum maga képes arra, hogy felemelkedjen és beleolvadjon önmaga abszolút megismerésébe és az esszenciális energia – ami az aktív nyugalom – birtoklásában, vagyis a metafizikai értelemben vett nem-cselekvésben, nem-létben találja meg a teljességét.” Másrészt Matgioi – miként a taoizmus – erkölcsi megfontolásokon túl azért is foglalkozott a „reakciókkal”, hogy egy sajátos irányban „meghosszabbítsa”, kiteljesítse az embert. Ez a kozmológiák másik, magasabb rendű funkciója. Ez sem tisztán metafizikai funkció, de annak előkészítése. Az embernek nemcsak a cselekedetek a sajátjai, hanem a reakciók is; nemcsak közvetlen módon hathatok, hanem közvetett módon is alakíthatok – röviden így lehetne összefoglalni a szóban forgó „meghosszabbítást”. Ahogy azt a reakciók természete világosan megmutatja, mintegy messze túlterjedek a láthatón. A harmadik pont, ami miatt a szerző tanulmánya okkal metafizikainak tekinthető, abban áll, hogy felhívja a figyelmet egy lehetőségre: „Ha képesek lennénk a már megnyilvánult energiát visszahívni magunkhoz – mint ahogy egy patagóniai teszi lasszójával vagy egy új-zélandi bumerángjával –, nem ismernénk többet semmilyen fáradtságot, sem éhséget, nem lenne szükségünk alvásra; a pszichikai sík mögött rátalálnánk az örök mozgásra és minden bizonnyal megoldódna az egyén halhatatlanságának problémája.” Ezek a szavak a metafizikai szempontból is tökéletes cselekvésre utalnak, amelynek ismérvei más szavakkal a következők: esszenciális aktivitás és intenzitás, valamint a reakciók teljes uralása. A reakciók valójában csak az azokat átélő tudati állapot alacsony színvonalából következően lesznek „visszahatássá” és „büntetéssé”. A cselekvés ezen esszenciális formájának nincs negatív „visszahatása”. Az vagy ki sem alakult, vagy kialakulása pillanatában visszavonásra kerül, vagy ha egy korábban kialakult „visszahatásról” van szó, akkor azt a cselekvés e módjának tudati intenzitása normális reakcióvá alakítja avagy utólag visszavonja. A taoizmus az ilyen cselekvést weiwuweinek, ’nem-cselekvő cselekvésnek’ hívja.

Végül, a kiadvány kapcsán még a következőket is olvashattuk az Új könyvekben: „A kis kötet szerzője francia katonatisztként szolgált Indokínában, itt szerezte a kínai taoizmusról meglehetősen hézagos ismereteit, amelyeket azután – saját kútfőből – alaposan meg is fejelt.” Nos, aki a fenti kérdésekben nincs személyesen érintve, arról úgy gondoljuk, hogy szellemileg menthetetlen. Itt ugyanis nem csak Matgioi-ról, a konfucianizmusról, a taoizmusról vagy egy könyvecskéről van szó, hanem arról, hogy az ember cselekszik, hogy szellemileg jól cselekszik-e, hogy cselekedeteinek következményei lesznek, és hogy azok ura vagy azoknak alávetett-e. És akit ezek és az efféle kérdések nem érdekelnek, az maga is érdektelen.

Hamvas már a Hexakümionban írt arról, hogy az utókor milyen méltatlanul tud bánni a szellemi elődökkel: „Volt valaki, aki az emberiséget elvezette olyan világba, amelyről azelőtt sejtelme sem volt, azt se tudta, hol van, és van-e egyáltalán. A világba özönölve kis idő múlva lekicsinyléssel kezdik mondogatni, hogy az illető ezt a hegyet sem látta, azt az erdőt sem jelölte meg. Érdemeket faragnak abból, hogy ők voltak azok, akik a részleteket feltárták és elnevezték. Amerigók, akik arra pályáznak, hogy a helyet róluk nevezzék el, miután a földrészt Kolumbusz fedezte fel.” Matgioi-jal kapcsolatban hasonló a helyzet. Úgy gondoltuk, a kiadványhoz írt Bevezetőben minden mai szempontból fennálló negatívumának – okkultizmussal kevert sajátos filozófiai nyelvének, viszonylagos determinizmusának stb. – okát körüljártuk. Az utókor azonban így is hálátlannak mutatkozott a „primordiális Tradíció” ideájának megfogalmazójával és néhány alapvető tradicionális módszer lefektetőjével szemben. A tiszteletlenség itt elsősorban nem erkölcsi okok miatt hibás, hanem azért, mert a hálátlanok magukkal kapcsolatban nem látnak valamit fontosat. Nem látják, hogy a fogalmakat, amelyeket használnak és a kereteket, amelyek között gondolkoznak, nem olyan autonóm módon teremtik meg, mint Matgioi tette. Az autonómiának e hiánya úgy tűnik nem zavarja őket, ezért is nem tudják miért tisztelni. Természetesen nem egy senkit és semmit figyelembe nem vevő, mindenáron való önállóságra szeretnénk buzdítani itt. Aki ismeri a felfedezés örömét és még inkább a nem másoktól átvett gondolkozási keretek és szavak örömét, aki tudja, mit jelent nem átvenni, hanem a mélységből teremteni, felülről önállóan lehozni valamit, az tudja, hogy mire gondolunk. Matgioi pozíciója minden hibája ellenére ilyen volt. Első magyar nyelvű tanulmányának kedvezőtlen fogadtatása reméljük nem gátolja meg, hogy egyszer fő műve, a La Voie métaphysique is megjelenjen. Persze az sem kifogástalan mű. Számunkra mindenesetre már e jelenlegi tanulmánya is lehetőséget nyújtott arra, hogy néhány fontos alapelvet megfogalmazzunk és kimondjunk.

(Matgioi: Taoista út: Egybetartozó akció és reakció. Ford. Bornemisza Dianna. Budapest, 2000, Camelot Kiadó /Regulus Kollekció III./. 72 oldal, 520Ft.)