Mielőtt rátérnénk annak áttekintésére, hogy pontosan mi is az, amit konzervatív forradalomnak lehet nevezni, utalnunk kell a kifejezéssel kapcsolatos két súlyos félreértésre. Először is, nem lehet azonosítani napjaink különböző áljobboldali pártjainak egyidejű választási győzelmeivel. Amiről itt szólunk, az meghatározott történelmi előzményekkel rendelkező, azokra visszavezethető, szabatosan körülhatárolható jelenség. Egy hosszú távon ható, „felülről” jövő, intellektuális és szellemi akció, nem pedig egy „alulról”, a választók tömegeinek irányából megvalósuló, esetleges és múló eredmény. Ami a másik durva félreértést illeti, előre kell bocsátanunk, hogy a konzervatív forradalom nem egy „harmadik út” gondolatát foglalja magában. (A kifejezés két látszólag ellentétes tagjából – konzervativizmus és forradalom – többen jutottak erre az alapjaiban téves következtetésre.) Sem a tradicionalitás és modernitás, sem a jobboldaliság és baloldaliság kettősének viszonylatában nem kecsegtet harmadik lehetőséggel.¹ Igaz ugyan, hogy néhány, a konzervatív forradalom jelenségébe sorolt személy, mint például Ernst Niekisch, annak bizonyos fázisaiban és helyszínein gondolkoztak ilyesmiben; az is igaz, hogy mind Charles Maurras, mind Oswald Spengler élénken érdeklődtek a szocializmus különböző változatai iránt – azt azonban nem lehet vitatni, hogy a konzervatív forradalom mind eredetében, mind összességében a tradíciók oldalán álló, alapvetően jobboldali jelenség.

Az utóbbi előzetes megjegyzésen túl, ismertetőnk két lényegi ponton tér majd el a témával foglalkozó nemzetközi irodalomtól. Az első és legfontosabb, hogy a konzervatív forradalmat mi nem egy múltbéli, már lezajlott és lezárult eseménynek tekintjük, hanem olyan jelenségnek, amely napjainkban is folytatódik és tart – akkor is, ha a mediák nem foglalkoznak ezzel. Itt egy benső, csendes, ám annál nagyobb jelentőségű revolúcióról van szó, amely vagy hatást gyakorol nagyobb tömegekre, vagy nem. Bár feltartóztathatatlan, az iránya és a hozzá nélkülözhetetlen csend, valamint az egyéb események sokasága könnyen azt a látszatot kelthetik, hogy már lezárult eseményről van szó, ami azonban nem felel meg a valóságnak. A másik pont, amiben eltérünk a konzervatív forradalmat bemutató komolyabb írásoktól is, az, hogy mi a jelenséget átfogóan, lehetőségeink keretei között minden aspektusát és helyszínét felölelve, egy teljes történelmi–szellemtörténeti ívnek megfelelően mutatjuk be. Az eredet kérdésében például nem törünk lándzsát sem a francia, sem a német eredet felett: időrendben haladva mindkettőt bemutatjuk, hiszen valamilyen értelemben mindegyiket meghatározóként fogadhatjuk el, sőt egyéb eredési pontokat is számon tarthatunk.

A konzervatív forradalom előfutárának minden kétséget kizáróan Joseph de Maîstre-t tekinthetjük. E francia gróf még olyan történelmi korszakban tevékenykedett, amely a maitól sok mindenben eltérő, jelentős mértékben különböző időszak volt. A tizennyolcadik század végét és a tizenkilencedik század első felét a francia forradalom eseményeinek dacára a jobboldaliság uralta (függetlenül attól, hogy még csak éppen elkezdték így nevezni). Ebben a korszakban, mind politikai, mind kulturális szempontból még egyértelműen a baloldaliság volt hátrányosabb helyzetben (noha már vehemesen szerveződött). Így a forradalom eszméje negatív jelentéssel bírt a tradíciók oldalán álló, jobboldali erők számára. De Maîstre mégis látta a pusztán reagáló, reflektív és reaktív ellenforradalom hiányosságait. „Az ellenforradalom nem egy ellentétes forradalom lesz, hanem a forradalom ellentéte” – mondotta.² A megkerülhetetlen ellenforradalmak tizenkilencedik századi korszaka után egyre inkább a baloldali forradalmak ezen ellentétére lett szükség. Azonban de Maîstre korában még az ellenforradalom eszméje volt meghatározó, amiért ő csupán előfutár lehet a konzervatív forradalom vonatkozásában.

E jeles gróf már a tizenkilencedik század elején tisztán látta, hogy nem elég valami ellenségének lenni, attól gyökereiben, autonóm módon kell különbözni. – Ezért érdemli meg a konzervatív forradalom előfutára minősítést. Egy reaktív ellenforradalom a legjobb esetben is csak megállítani képes, megfordítani és felemelni nem. A konzervativizmus teljességét a reakció és a reakciótól független cselekvés egysége képezi. Pontosan ez lesz a konzervatív forradalom.

Hasonlóak mondhatók el Metternich herceggel kapcsolatban, aki több tekintetben gyakorlati megvalósítója volt annak, amit de Maîstre elvben meghatározott. „…nagyon fontos, hogy nem ellenforradalmat (contrarevolutio) kell csinálni, hanem a »forradalom ellentétét«, ami pozitív politikai akcionalitást jelent”.³ Az addigi baloldali forradalmak ezen ellentéte – mivel konzervatív – lesz az, amit a huszadik század elején majd konzervatív forradalomnak neveznek. Azért lehet mégis forradalomnak tekinteni, mert rendelkezik azzal a szinte egyedüli pozitívummal, dinamikus, többeket megmozgató erővel, amivel a forradalmak rendelkeztek.

A stabilitás helyes igénye valóban megtűri, sőt olykor egyenesen megköveteli a változtatásokat, ám csakis az állandóságra való őseredeti vágyon és beállítottságon belül. Ezért ostobaság a konzervatív forradalmat „az archaikus és a modernkombinációjának” nevezni, amint azt például Enzo Traverso tette. Ami bevált, ami az állandóság és az öröklét képviselője vagy előhírnöke, aminek kapcsolata az örökléttel folyamatos, annak felesleges megváltoznia. A baloldali forradalmak az ilyen stabilizált, állandósághoz igazodó értékrendeket és alapelveket számolták fel. Ugyanekkor, a történelmi folyamatokat tekintve egyre inkább joggal merült és merül ma is fel, hogy az is állandósulhat, ami nem jó, ami nem normális. A konzervatív, a megőrző, az értékőrző forradalom ideája azért bizonyul helyesnek, mert ilyen helyzetekben valóban forradalmi visszatérésre van szükség mindahhoz, ami alapvető, mindahhoz, ami állandó; kétségtelen, hogy a közöny korszakában már forradalmi erejű visszavezetésre, visszatérésre van szükség az örök értékekhez. A konzerváció csak e visszatérés, e forradalom után következhet. A konzervatív forradalomnak azonban, ha hű akar lenni önnön mibenlétéhez, csak is a baloldali történelmi forradalmak mintáival ellentéteset, és az azokat folytató „láthatatlan forradalmakkal” (gazdasági, technikai, szexuális stb.) ellentéteset szabad tennie. Elveszítve ezt az alapelvet, azokkal analóg, ösztönös, felsőbb minta nélküli felbolydulás, elhajlás, majd felforgatás következne be – bármilyenek is a szándékok. A konzervatív forradalom eszméjeének fogalmi egyensúlya ezért mindenek előtt a konzervatív szón nyugszik, amennyiben annak a merevséghez és az álállandósághoz semmi köze.

A konzervatív forradalom előzményei de Maîstre és Metternich halálát követően is kitapinthatóak. Nietzsche után, aki a Wille zur Machtban azt mondotta, „száz nem modernül nevelt, vagyis érett és heroikus életre szoktatott emberrel az egész lármázó jelenkort örökre el lehet hallgattatni”,⁴ külön ki kell emelnünk Stefan George körét, akinél a konzervatív világnézet és társadalomépítő szándék mindenekelőtt egy művészi égisz, egy költői karakter alatt nyilvánult meg, ami pontosan előlegezi a konzervatív forradalom nem pusztán politikai, hanem művészi érzékkel és irányulással bíró képviselőinek későbbi fellépését.

Maga a konzervatív forradalom kifejezés egyesek szerint a már említett Maurras-tól származik, aki – de Maîstre mellett – valószínűleg Edouard Drumont bizonyos megfontolásainak köszönhetően alkalmazta a kifejezést a tizenkilencedik század legvégén vagy a huszadik század elején. Charles Maurras és az Action Française eszméiről nemrégiben egy használható mű jelent meg magyar nyelven, amennyiben az olvasó el tud tekinteni szerzőjének nyilvánvalóan ellentétes világnézetétől, és úgyszintén a Maurras forradalmiságát indokolatlanul fehér „jakobinizmusnak” nevező megközelítéstől.⁵

Mások német eredetet tulajdonítanak a kifejezésnek. Németország, a német lelkület valóban előkelő szerepet játszott a konzervatív forradalom történetében. Thomas Mann, 1918-ban megjelent művében, a Betrachtungen eines Unpolitischenben „archaikus forradalomról” beszélt, a liberális–atlanti civilizáció alternatíváját keresve, amit Németországban talált meg. Mann a huszas évek közepétől azonban elfordult a kibontakozódó német újkonzervativizmustól, és liberális álláspontot foglalt el. Armin Mohler szerint a bécsi Hugo von Hofmannstahl, a George-kör egykori tagja használta először a kifejezést 1927-ben, egy beszédében.⁶ Ekkorra azonban már évek óta tevékenykedtek a konzervatív forradalom első képviselői. Arthur Moeller van den Bruck 1923-ban jelentette meg Das Dritte Reich című művét. 1925–26-ra már az Ernst Jünger körüli kör is megszerveződött: Friedrich Georg Jünger, Friedrich Hielscher, Ernst von Solomon és mások. Útjukra indultak a konzervatív forradalmárok első folyóiratai is, akiket akkoriban még „új nacionalistáknak”, „új konzervatívoknak”, „konzervatív nacionalistáknak”, „forradalmi konzervatívoknak” hívtak: az Arminius, a Standarte, a Vormarsch, majd a Widerstand vagy a Kommenden.⁷ Ernst Jünger alábbi sorai a konzervatív forradalom születésének körülményeit is megfogalmazhatták volna: „létezik közöttünk egy kiváló csapat, amely már régen visszahúzódott a könyvtárakból és az arénák porából, vissza a legbelsőbb terekbe, egy legsötétebb Tibetbe. Hiszek az emberekben, akik magányosan ülnek sötét szobákban, mozdulatlanul, mint a sziklák; e barlangokból azok az áramlatok csillognak, amelyek kint malomkerekeket forgatnak és gépek seregét tartják mozgásban…”⁸

A helyi német viszonyokon túl e szerveződés megindulásának fő oka az volt, hogy amit jobboldalnak nevezhetünk, társadalmi síkon nagyjából erre az időszakra ismerte fel, hogy a baloldalhoz hasonlóan meg kell fogalmaznia politikai nézeteit és világnézetét. Ezt korábban nem tette meg. Bár a baloldal e tekintetben már cselekedett, erre bizonyos ideig valóban nem volt szükség. Érthető számunkra, hogy a jobboldal nem volt hajlandó elveket csinálni abból, amit magától értetődően élt. Egy idő után azonban már hiba volt nem cselekedni. Pontosan ennek következtében még Spengler is úgy vélekedett, hogy az intelligencia a baloldalon található: habár a jobboldal nagyobb államvezetési gyakorlattal és érzékkel rendelkezik, a baloldal nagyobb intelligenciával bír. A megfogalmazott elvek hiányán kívül ennek az intelligenciával kapcsolatos rögeszmének valójában nem sok alapja volt. Noha korábban is voltak olyan éleslátók, mint de Maîstre vagy Magyarországon Dessewffy Aurél, akik már több évtizeddel korábban felismerték, hogy a jobboldalnak kifejtett elvekre is szüksége van, ez a megfogalmazás csak a huszadik század első évtizedeiben vette kezdetét közösségi és társadalmi szinten.⁹

Az utolsó európai birodalmak felbomlásának időszakában sokan felismerték az értékőrző erő és aktivitás fontosságát. Ezt az elkövetkezendő évtizedekben ki-ki a számára rendelkezésre álló képességekkel és keretek között folytatta: politikai írók, filozófusok, vallástudósok, szépírók, művészek, újságírók tűntek fel a konzervatív forradalom többé-kevésbé kifejezett képviselőiként. A már említett személyiségek mellett Németországban olyan arisztokraták kapcsolódtak a konzervatív forradalomhoz, mint Heinrich von Gleichen, a Herrenklub vezetője vagy Karl Anton Rohan. Egymásról olykor alig tudva, olyan filozófusok gazdagították, mint Hermann Keyserling, Giovanni Gentile, Leopold Ziegler, Rudolf Pannwitz, Carl Schmitt vagy Martin Heidegger. Ausztriában Othmar Spann, Taras von Borodajkewycz és Walter Heinrich voltak a főbb képviselői. Olaszországban Vilfredo Pareto, majd a La Torre folyóirat, Julius Evolával és Guido de Giorgióval az élen. Olyan művészek is hozzájárultak, mint Gabriele d’Annunzio, Knut Hamsun, Robert Brasillach, Pierre Drieu La Rochelle, Leni Riefenstahl, James Joyce, Thomas Stearne Eliot, Gottfried Benn, Ezra Pound, Jorge Luis Borges, Misima Jukio és mások. Az úgynevezett reáltudományok felől Carl Friedrich Weizsäcker, Douglas Dewar, Giuseppe Sermonti, Roberto Fondi és így tovább. Olyan gondolkodók, mint Ortega y Gasset, Gustave le Bon, Nae Ionescu, Constantin Noica, Edmund Dodsworth úgyszintén.

Noha többen a lényegi jelentése alá szállították a konzervatív forradalom eszméjét, nem lehet vitatni annak jelentőségét, hogy kulturális–művészeti keretek közé is kiterjedt. Habár szintén nem elég mélyen, de a német nationalsozialismust és Hitlert is megérintette. 1945 után – főként a ’70-es évektől – újra fellángolt itt és ott. Mára egy bizonyos apparátus megvalósulásáról is beszélni lehet szerte a világban, amely kiadja a konzervatív forradalom egykori és jelenkori szerzőinek könyveit, megjelenteti cikkeiket. Amíg jelentős művek születnek, nem indokolt minderről az üzlet újabb ágaként beszélni.

Nem feladatunk személyeken vitatkozni, de az igazat megvallva kissé zavarba jövünk, amikor a konzervatív forradalmárok között Oscar Wilde, Julien Benda, Paul Valéry, Hermann Hesse, André Gide és mások neveivel találkozunk. Ezért felvetődik a kérdés, hogy kap-e a fentebb említett szerzők által rögzített számtalan érzés, ihletettség, gondolat és stílus egy olyan kistallizációs magot, amely meghaladja a konzervativizmus sokféleségét? Hiszen ez mindenképpen feltétele egy mély, lényegre irányuló konzervativizmusnak – amely alapján a valóban nagy válságok is túlélhetőek. Tévhit, hamis elképzelés és illúzió ugyanis, hogy minden, amit konzerválunk, minden, amit megőrizni akarunk, fennmaradhat addig, ameddig akarjuk. Csaknem mindannyiunk szellemében él egy akarat, amely úgy kívánja, hogy valami a maga pontos idejében végetérjen: előbb vagy utóbb, mint ahogy azt egyéniségünk gondolná, vagyis egy mélyebb, egy megingathatatlanabb igazságtétel szerint, mint ahogy azt emberként szeretnénk. Ez az akarat és igazságtétel, ez a dolgok jelentőségével összhangban lévő tudás, igazság szerint nem kevésbé tartozik magunkhoz, mint például a saját testünk. Nos, megőrizhetők-e a végtelenségig érzések, amelyeket művészeink segítenek megőrizni, gondolatok, melyeket filozófusaink? Politikai formák, amelyeket bár normalitásokként fogadunk el, de igenlésükhöz nem társul semmi több? – nekik megfelelő benső koncentráltság, benépesítő szent teremtés, amit a monarchia igenlésével együtt például mind fenntartanunk kellene. Külsőleg sokakat a konzervatív forradalom alakjainak tekinthetünk, akár kulturálisan, akár politikailag, akár a kettő együtt, de van-e integrációs magja és konvergencia pontja ennek a sokféle konzervativizmusnak? Ugyanis megtalálni az utat ehhez az integrációs maghoz jelenti az igazi konzervatív forradalmat. Ez az integrációs mag rendezi és kapcsolja össze az összes konzervatív törekvést – azt, ami egy óráig tartható fenn, azzal, ami egy életen át, azt, ami egy életen át tartható fenn azzal, ami örökre megmaradhat, túlélve minden idők válságát. Keresnünk kell, meg kell találnunk e tökéletes, nemcsak univerzális, hanem integrális konzervációt is.

Armin Mohler könyve volt az első, amely minden hibája ellenére a maga kiterjedt voltában bemutatta a konzervatív forradalmat.¹⁰ A konzervatív forradalom már ebben a vaskos kötet által felölelt időszakban is, de azt követöen még inkább kinőtte a korábbi, többnyire katolikus alapkereteket. Ma már nem csak katolikus konzervativizmusról beszélhetünk. Ez a kibontakozási irány nem csupán a keresztényellenes íróknál jelentkezett, hanem az olyan széles látókörű német katolikus szerzőknél is, mint Ziegler vagy mások. A második világháború utáni konzervatív újjáébredés továbbra is ebben az irányban haladt, de határozottabban. Ez azzal is öszefüggésben állt, hogy számos vallástörténész nem utasította vissza, hogy a konzervatív forradalom képviselői közé sorolják: Georges Dumézil, Franz Altheim, Giuseppe Tucci, Henry Corbin, Mircea Eliade. Nyilvánvaló, hogy ma már még univerzálisabb konzervativizmusra van szükség ahhoz, hogy a legkülönfélébb területeken el tudjuk választani egymástól a modern elemeket és a konzerválásra érdemeseket. Egy átlagos keresztény bajban van, ha korunk kihívásai következtében két filozófus, két asztrológiai könyv vagy két buddhista szerző között választania kell. Ezen kívül az örök értékek és normalitások teljes körű megőrzésének magától értetődően túl kell mutatnia a kereszténységen. A konzervativizmus nem csak keresztény kérdés. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a konzervatív forradalmat olyanok keresztény- [vagy éppen iszlám-] ellenességével lehetne azonosítani, mint Alain de Benoist, Guillame Faye vagy Tomislav Sunič, akiket gyakran a konzervatív forradalom képviselői közé sorolnak.)

Mohler könyve után további köteteket írtak a konzervatív forradalom egyes országokbeli képviselőiről, így olasz és oroszországi helyzetéről is.¹¹ Keveset foglalkoztunk azonban azzal, aki a kereszténység mellett más tradicionális vallások konzervációját is megvalósítani óhajtotta, és aki e tradicionális szellemi konzervativizmusnak az összes lehetséges irányát egy pontba, egy integrációs magba fogta össze. René Guénonról van szó.¹²

Guénon korai munkássága a konzervatív forradalom francia eredetét erősíti. Neve azért vetődik fel viszonylag ritkán a konzervatív forradalom képviselői között (habár az 1910-es évektől kezdve tevékenykedett), mert mind ő, mind követői ritkán foglaltak állást politikai kérdésekben. Szocializmus- és a demokrácia-ellenességén kívül nem találunk konkrét politikai megjegyzéseket életművében. Mégis, haláláig egy konzervativizmust képviselt, amelyet egyszerre tekinthetünk univerzálisnak és integrálisnak, mindent felölelőnek és lényegre irányulónak. Halála után alkotók sokasága kísérelte meg tovább vinni életműve szellemiségét, akik hasonló konzervativizmust reprezentáltak, avagy reprezentálnak. Csak lassan, 1945 után mutatkoztak meg törekvéseinek első eredményei, mára azonban minden kétséget kizáróan ez lett a konzervatív forradalom legéletképesebb és legaktívabb irányvonala. Úgy tűnik, a konzervatív forradalom egész jelensége és története effelé az univerzális és integrális szellemi konzervativizmus felé mutatott. Ebben látjuk a konzervatív forradalom jövőjét, további kibontakozásának legfőbb lehetőségét is.

A különböző konzervatív törekvések integrális magja – pontosabban e mag burka – éppen a Guénon által felvetett Tradíció lehet. A Tradíció gondolatának képviselői, a konzervativizmust nemcsak társadalmi, kulturális és erkölcsi irányokban gyakorolták, hanem szellemi tanítások, szellemi alapelvek tekintetében is. Ez tökéletesebb, teljesebb, szellemibb konzervativizmust eredményezett, ráadásul egy erősen hierarchikus konzervativizmust, amely a társadalmi–politikai konzervativizmust alárendeli magasabb értékek és valóságok konzerválásának.¹³

E ponton válik megkülönböztethetővé a konzervativizmustól az ultrakonzervativizmus. Az utóbbi a konzervatívizmus minden formájára megtermékenyítő hatást gyakorol, s értéküknek megfelelően aktiválja, korrigálja és integrálja a konzervativizmus különféle megnyilvánulásait.

A Guénonnál kifejeződésre jutott univerzális és integrális szellemi konzervativizmus markánsan megnyilvánult még Ananda Kentish Coomaraswamynál, aki a nagy huszadik századi tradicionális írók közül – Julius Evolát leszámítva – a leginkább foglalkozott politikai kérdésekkel. Ugyanezt a konzervativizmust képviselte Marco Pallis, Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, Vasile Lovinescu, Leo Schaya és mások.

Julius Evola tulajdonképpen az ultrakonzervativizmus iskolapéldáját nyújtja: életművében az egész európai konzervativizmus egy univerzális és integrális szellemi konzervativizmus felé van irányítva.

A konzervativizmus társadalmi, kulturális és politikai képvielői számára tanulságosak kellenek, hogy legyenek André Gide öregkori szavai: „Mi lett volna belőlem, ha fiatal koromban találkoztam volna René Guénon könyveivel…”¹⁴

Martin Lings, Seyyed Hossein Nasr, Rama Coomaraswamy, Pio Filippani Ronconi, Abd al-Wahid Pallavicini, Gejdar Dzsemal, Christophe Levalois, Antonio Medrano, Philippe Baillet, Renato del Ponte, Gianfranco de Turris, Claudio Mutti, Alekszandr Dugin, Ernesto Milá, Hubert de Mirleau, Dan Stanca, Marco Ghio és mások vonalán a konzervatív forradalom tovább folytatódik. A huszadik századi tradicionális szerzők által megkezdett utat az Études Traditionnelles után olyan folyóiratok képviselték és képviselik, mint az L’Age d’Or, az Arkhé, az Arthos, az Axis Mundi, az Axis Polaris, az Avaloka, a Caminos, a Conaissance des Religions, a Convivium, a Kalki, a Letra y Espíritu, a Milyj Angel, a Place Royale, a Rivista di Studi tradizionali, a Sacro e Profano, a Symbolos, a Sophia, a Studies in Comparative Religion, az At-Tawhid, a Vers la Tradition, a Vie della Tradizione és így tovább.

Más folyóiratok és szemlék a konzervativizmus politikai–társadalmi formája és az univerzálisabb, szellemi konzervativizmus egyesítésére törekszenek. Ez gyakran nem éri el az iménti lapok nívóját, néhány esetben azonban kiegészíti azok orientációit: Contro, Disidencias, Heliodromos, Elementy, Gnostika, Hyperborea, Letteratura–Tradizione, Origini, Orion, Politica Hermetica, Rebis, Sacrum Imperium, Scorpion, Storia del XX secolo, Totalité stb.

E periodikák bemutatása nem tartozik a jelen írás szerzőjének feladatai közé, az említett szerzők műveinek magyar nyelvű bemutatásához pedig a konzervativizmus hazai erőinek nagyfokú összetartására és összefogására van szükség.

 

¹ Politikai értelemben „harmadik út” azért nem létezik, mert végül is minden visszavezethető a baloldaliságra vagy a jobboldaliságra (amennyiben ezek mibenléte megfelelően és kellőképpen tisztázott). Az, amit harmadik útnak neveznek, alapvetően baloldali.

² Idézi Ludassy Mária rosszindulattól nem mentes műve: A trón, az oltár és az emberi jogok. Budapest, 1984, 20. o.

³ Julius Evola: Metternich. Sacrum Imperium, I–VI. sz. 90. o.

⁴ Hamvas Béla fordítása.

⁵ Ludassy Mária: Fehér jakobizmus. Charles Maurras és az Açtion Française. Budapest, 1999. A konzervatív forradalomról ld. 56. o.

⁶ Armin Mohler: Die Konservative Revolution in Deutschland 1918–1932. Grundriss ihrer Weltanschauungen. Suttgart, 1950, 18. o.

⁷ A Jünger-Kreis és e folyóiratok kapcsán ld. Marjatta Hietala: Der Neue Nationalismus. In der Publizistik Ernst Jüngers und des Kreises um ihn 1920–1933. Helsinki, 1975.

⁸ Idézi Barti Miklós Alexander: Meghalt Ernst Jünger. Pannon Front, 15. sz. 3. o.

⁹ Magyarország vonatkozásában az 1920–40-es éveket tekintve ld. Evola Magyarországon. Báró Julius Evola és a magyar arisztokrácia című tanulmányunkat. Sacrum Imperium, I–VI. sz. 59–64. o.

¹⁰ Ld. a 6. jegyzetet. – Itt hívjuk fel a figyelmet egy másik műre, amely a konzervatív forradalom előzményeit, az ellenforradalmak korszakát mutatja be 1917-ig. Emmanuel Malynski–Léon de Poncins: La guerre occulte. Paris, 1936. Nagyon jelentős volna a mű magyar kiadása.

¹¹ Marcello Veneziani: La rivoluzione conservatrice in Italia. SugarCo, 1987. Alekszandr Dugin Konszervativnaja revoljucija című könyvének egy fejezete magyar nyelven is olvasható: Az Eurázsia-vita és a nacionalizmus apológiája. In Doktrínák és alternatívák. Budapest, 1998, 98–108. o. – Sajnos Dugin a konzervatív forradalmat „harmadik útként” mutatja be.

¹² Guénon művei és azok magyarországi fogadtatása kapcsán ld. René Guénon és Magyarország című tanulmányunkat. Sacrum Imperium, I–VI. sz. 86–89. o. Guénon munkásságáról ld. Baranyi Tibor Imre: Vox clamantis in deserto – René Guénon és a tradicionalitás. In René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. Debrecen, 2002, 311–331. o. Továbbá ld. még Luc Benoist: Az ezoterizmus. Budapest, 1998, utolsó fejezetek.

¹³ Ld. Titus Burckhardt: A konzervatív ember. Arkhé, I. sz. (2. kiadás) 27–33. o.

¹⁴ Naplórészlet. Idézi Ernst Küry: Száz éve született René Guénon. In René Guénon: A Világkirály. Metafizikai írások II. Budapest, 1993, 106. o.

¹⁵ A legkevésbé sem abszurd itt Joseph Epes Brown nevét is megemlíteni, aki sokat tett az észak-amerikai indiánok szellemi örökségének konzerválásáért.