Magyarországon már néhány évvel a rendszerváltozást¹ követően – ha nem hamarabb – megjelentek azok az érvelések a politikai és politológiai színtéren, amelyek szerint a jobboldaliság és a baloldaliság elavult fogalmak volnának. Az elavultság-meghaladottság mellett kiemelték még e fogalmi ellentétpár állítólagosan leegyszerűsítő, túlságosan tipizáló jellegét, és viszonylagos mivoltukat hangsúlyozták. Ehhez a felfogáshoz – és e felfogásmód népszerűsítéséhez – sok értelmiségi csatlakozott, nem véve észre, hogy ezt a nézetet a baloldal indította útjára azért, hogy a szükséges változtatások egyetlen lehetséges iránya ne egyértelműen jobboldali legyen.

A radikálisan baloldali elkötelezettségűeket leszámítva az egész baloldal ezt az érvelési taktikát alkalmazta, beleértve az – erősen baloldali befolyás alatt álló – akadémikus politikatudomány² képviselőit is. De a nyugat-európai helyzetnek megfelelően (ahol a baloldalnak a Szovjetunióhoz való hasonlítgatások elkerülése végett kellett kidolgoznia ezt a technikát), sajnos néhány jobboldalhoz közelebb álló személy és csoport is magáévá tette a szóban forgó nézetet.

Konformizmus, gyávaság, túlzott kompromisszumkészség, meghasonlottság és rejtett benső baloldaliság szerepeltek annak okai között, hogy számos jobboldali is tiltakozott az ellen, hogy jobboldalinak nevezzék. Sokan reméltek politikai hasznot a dologtól, és voltak olyanok is, akik a siker érdekében társutas (vagy ún. harmadik utas) koncepciókat dolgoztak ki, amire még lesz alkalmunk visszatérni.

A jobboldaliság-baloldaliság dichotómia elvetésének bomlasztó és kaotizáló voltát mutathatja az, ahonnan az eljárás ered. Mint ismeretes – ideológiailag is hangot adva neki –, Lenin vetette el először; reakciónak avagy a marxizmustól való benső elhajlásnak nevezve a jobboldaliságot, a baloldaliságot pedig a kommunizmus gyermekbetegségének. Ez nagyban alátámasztja, hogy az ellentétpár száműzése baloldali indíttatású: a baloldal (avagy annak egyes irányvonala) ideológiai taktikájának részét képezte és képezi.

Egyértelműen zavarkeltésre utal, hogy többnyire semmivel sem próbálták meg pótolni ezt a fogalmi ellentétpárt.³ Ha meg is tették, a mai napig nincsenek olyan alapfogalmaink, amelyek egyetlen lépésben legalább olyan orientálóak és kvalitatívak volnának – úgy szolgálnák az azonnali tájékozódást és tájékoztatást a politika szférájában –, mint a jobboldaliság és a baloldaliság kategóriák.

Valamiféle hátsó szándék tűnik ki abból is, ahogy hallgatnak arról, hogy az ellentétpár használatában rejlő leegyszerűsítéseket nemcsak azáltal lehetne elkerülni, hogy elvetjük a fogalmakat. A keveredések nem teszik használhatatlanná azokat. A jobboldal több alkalommal határozottan és többrétűen differenciálva rámutatott már az egyes jobboldalinak nevezett körökön belüli, többé-kevésbé egyértelműen baloldali tendenciákra. A szimplifikációk ily módon is elkerülhetőek – tehát anélkül, hogy a fogalmi kettőst száműzni kellene gondolkozásunkból.

Ami a jobboldaliság-baloldaliság túlságosan tipizáló jellegét illeti, a politikai erők és törekvések összecsapásának a világa a küzdelem és a harc, nem pedig a finomkodások világa. Ahhoz, hogy egy ilyen világban helyesen tájékozódjunk, a tipizálás elkerülhetetlen. Szükséges kiindulási alap, amit később finomítani lehet, anélkül, hogy a fő típusok létjogosultságukat veszítenék.

A jobboldaliság és a baloldaliság mindemellett nem csupán viszonylagos fogalmak. Nem csak egymás viszonylatában léteznek, nem csak egymás viszonylatában értelmezhetőek: principiális jelentésük van – erre később úgyszintén visszatérünk majd. Nem csak a fennálló rendszerhez vagy a kormányzó párthoz való viszony alapján tételezhetőek.

Egy elsősorban fiataloknak szánt újabb keletű politikai kézikönyvben a következőket olvashatjuk: „Ezeket a jelzőket, bár naponta olvassuk vagy használjuk, segítségükkel mégsem jutunk el messzire. Ez az út elég lapos közhelyekhez vezet. (...) Baloldali és jobboldali nézetrendszerekről beszélni a politikusok és politikai publicisták kedvenc játékszere. (...) A 20. század húszas-harmincas éveitől ez (...) megbomlott, olyan politikai mozgalmak, pártok születtek, amelyek nem írhatók le a baloldal-jobboldal megosztottság mentén. Politikai baloldali nézetek társulhattak gazdasági jobboldali nézetekkel és viszont, politikai jobboldali elképzelések gazdasági baloldali elképzelésekkel. A totalitárius rendszerek (szélsőjobb-szélsőbal) még inkább használhatatlanná tették a fogalmat, hiszen ezek a rendszerek nem egy tengely két szélső pontján helyezkednek el, hanem nagyon is egymás mellett.”⁴

Nos, e tipikus idézet kapcsán jegyezzük meg a következőket. A baloldali befolyás alatt álló szerzők túlságosan gyakran megfeledkeznek arról, hogy a 19. század végétől – szerencsétlenül – jobboldali közgazdaságtannak vagy gazdasági jobboldaliságnak nevezett jelenség semmiképpen nem keverhető össze a politikai-ideológiai jobboldalisággal. Az előbbi az utóbbinál egy sokkal későbbi, más szempontú, hibás elnevezés, amelytől az utóbbi szabatosan különválasztható, lévén, hogy a jobboldaliság és baloldaliság értelme eredetileg alapvetően nem gazdasági. Amit jobboldali gazdaságnak neveztek – az állam gazdaságba való beavatkozásának ellenzése, a szabadpiac és a magántulajdon elsőbbsége stb. –, az egyáltalán nem azonosítható a politikai-ideológiai jobboldalisággal. Ha nem válnak túlzóvá és központivá, akkor a közgazdaságilag baloldalinak tekintett elemek – mint az állam gazdaságba való beavatkozása, a társadalom alsóbb rétegeinek védelme stb. – pedig nem tesznek szükségképpen vitathatóvá egy politikailag-ideológiailag alapvető jobboldaliságot (ilyen esetet képeztek az ún. nemzetiszocialista mozgalmak).

Ami idézetünk utolsó mondatát illeti, az a legdurvább túlzás, amit a jobboldaliság-baloldaliság fogalompár ellenzői elkövetni szoktak, és amit a száműzés első számú, teljességgel hamis, megtévesztő érveként alkalmaznak. A szélsőjobboldaliság és a szélsőbaloldaliság állítólagos egybeeséséről beszélnek, ami úgymond bizonyítaná a jobboldaliság-baloldaliság megkülönböztetés érvénytelenségét. „A Bibó István-i »két terméketlen emberfajta, a hivatásos forradalmár és a hivatásos reakciós« egyaránt az individuális szabadságjogok, a jogbiztonság, a sajtószabadság ellen intézi demagóg támadásait, a különbség »csak« az, hogy minek a nevében...”⁵ Nos, ez a „csak” egyáltalán nem mellékes. A legkevésbé sem lehet lényegtelen, hogy egy tettet ki, minek a nevében, minek az értelmében és érdekében hajt végre. Ez a „minek a nevében” a cselekedetek alfája és ómegája, a cselekedetek benső minősége, amely egészen különböző értékűekké teszi azokat akkor is, ha a merőben formális egybeeséseknél néhányan leragadnak.

Akik csak a legminimálisabb szinten ismerik Európa 20. század eleji történelmét, azoknak is tudniuk kell azt, hogy a korabeli szélsőjobb (néhány kivételt leszámítva) radikálisan szélsőbaloldaliság-ellenes volt. A szélsőbaloldali és a szélsőjobboldali diktatúrák és totalitárius rendszerek között számottevő és alapvető formális különbségek voltak, nem is beszélve az esszenciális különbségekről. Kizárólag az antifasiszta és náciellenes demagógia – e kifejezetten baloldali jelenség – megtévesztettjei, kiszolgálói és ügynökei hajlamosak ezeket összemosni, mégpedig összefüggésben a jobboldaliság-baloldaliság fogalmak érvényének tagadásával. Ez a két eset egymással szorosan összefügg: a szélsőjobboldaliság eltorzítása a jobboldaliság eltörlésének szándékába konvergál.

Molnár Tamással egyetértve: „A védővonalak kuszáltsága ellenére kimondjuk, hogy a jobb- és baloldal igenis létezik, s a kettő lényegileg különbözik egymástól.”⁶

Minden értelmiségi és politikailag elhivatott ember kötelessége, hogy kitartson a jobboldaliság-baloldaliság megkülönböztetése mellett, amelynél jobbat sajnos vagy nem, de nem ismerünk. Minden politikai és ideológiai konfrontáció, küzdelem és harc lehetőségéről lemondanánk, ha a jobboldaliság és a baloldaliság fogalmi ellentétpár alkalmazását, vonatkoztatását és használatát elhagynánk. Magát a – politikai viszonylatok közepette fennálló – káoszt teremtenénk meg, ha ezeket egymással harmóniába hoznánk és kombinálnánk! A harmóniát nem ott kell keresni, ahol nem jöhet létre, vagy ahol létrejötte nem igazi és magasrendű harmónia. A keveredés pedig nem harmónia, és a szinkretizmus vagy a süllyedésben való szintézis sem az. „Nem vagyok próféta... De öreg orvos vagyok, és meg tudom különböztetni a múló betegséget a halálostól – mondhatjuk Metternich herceggel. Az utóbbi előtt állunk”,⁷ ha a jobboldaliság és baloldaliság közötti különbség eltűnik, akár úgy, hogy nem veszik figyelembe, akár úgy, hogy a kettőt társutas módszerrel kombinálják egymással.

Miként az ismeretes, a jobboldaliság és baloldaliság kifejezések az 1789-es francia nemzetgyűlés soraiban való elhelyezkedésekből erednek, tehát egy, már válságban lévő időszak szülöttei. Bal oldalon ültek a királyellenes, arisztokráciaellenes antiklerikális és demokratikus forradalmi képviselők, jobb oldalon pedig a mérsékeltek, illetve a királyság, az egyenlőtlenség, az emberi kiválóság, a hagyományok és a vallás hívei és képviselői. Egy tradicionális rendszerben és világban ez a kettősség elképzelhetetlen lett volna. Ott a kettősségek mindkét tagja ugyanabba az irányba tartott (ilyen volt például a guelfek és a ghibellinek esete Dante korában, körülbelül az ő ifjúkoráig).⁸ Az ellentétek ma azonban egyáltalán nem egy irányba mutatnak. A mai ellentétek nem egymás kiegészítői.⁹ Az ellentéteknek szigorú ellentétekként kell megvalósulniuk, ahol kizárólag az ellentétpár egyik oldala az igazság – és az ellentétek alól való végső felszabadulás – letéteményese.

Az emberi történelem nagy alakjaira nem tudjuk azt mondani, hogy baloldaliak voltak. Platón, Arisztotelész, a poliszok arisztokráciája, a Caesarok, Dante, Szent Bernát – ezek a szellemi hősök nem voltak baloldaliak. Csak az 1920-30-as évektől (néhány évtizeden át) terjedt el az az ostobaság, hogy az értelmiség és a szellemi elit mindig baloldali lett volna. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz, amit kizárólag az informálatlanok és tájékozatlanok hisznek. Alig tudjuk fellelni a baloldaliságot 1789 előtt, de nem így azt a jobboldaliságot, amit emberi kvalitásként és principiálisan értelmezünk. „Ha időben visszafelé haladva vizsgálódunk, megállapíthatjuk, hogy a baloldaliságnak egyre jelentéktelenebb volt a szerepe, s az ellentétek is – egykor – a jobboldaliság különböző irányzatai-áramlatai között alakultak ki.”¹⁰

Hiába kizárólag 1789-től létező fogalmakról van tehát szó, a jobboldaliság és a baloldaliság nemcsak relativisztikusan, hanem principialiter, történelmi korszakoktól és egymástól függetlenül is használható. Ahogy László András írta: „nem tekinthető ideális megkülönböztetésnek, de az is kétségtelen, hogy nem ismerünk megfelelőbbet. (...) ha valóban megértjük, miről van szó (...) az időben könnyűszerrel transzponálható: a jelenre és a jövőre nézve is éppúgy alkalmazható, mint azokra az időkre, amikor ez az ellentétpár – a megnevezhetőség tekintetében – még ki sem alakult”.¹¹

Ha a jobboldaliság-baloldaliság ilyen tág összefüggésekben is alkalmazható fogalmak, akkor nem lehet kérdéses, hogy használhatjuk-e őket.

Közöttük az állásfoglalás azért is szükséges, mert a létezés mibenléte és a fogalmak principiális alkalmazhatósága folytán a baloldaliság vagy a jobboldaliság olyan emberekre is alkalmazható, akik konkrétan nem kötelezték el magukat egyik mellett sem. Az ember egzisztenciájának módja és minősége alapján is jobboldali és baloldali. A fogalmak olyan összefüggésben is használhatóak, amikor konkrétan nincs jelen semmiféle politikai viszonylat. Baloldali vagy jobboldali lehet valamely nézet egy bármilyen témában, a hozzáállás, a viselkedésmód, egy cselekedet stb. Mivel tehát általában véve fennállnak és megítélhetőek, helyesebb, ha az ember tudatosan és elmélyedve foglal állást az egyik politikai-ideológiai identitás mellett.

Számunkra nem kérdés, hogy ez az identitás – a fentiek értelmében – csak és kizárólag a jobboldaliság lehet.

Felvetődik, hogy ez a jobboldaliság szélsőségesen jobboldali legyen-e vagy sem?

Meg kell jegyezni, hogy a szélsőjobboldaliság két, egymástól jól megkülönböztethető értelemben vetődött fel a történelem folyamán, amelyek közül általában – és hibásan – csak a később felvetődött értelemben használják a kifejezést. Szélsőjobboldaliaknak először az arisztokrácia olyan korabeli képviselőit nevezték, mint például Joseph de Maîstre, Louis de Bonald vagy Juan Donoso Cortés. A tradicionális alapelvekhez való radikális és intranzigens hűséget, amit ők képviseltek, klasszikus szélsőjobboldaliságnak nevezhetjük. Később a szélsőjobboldaliság értelme, ha nem is teljesen, de erősen megváltozott: a 20. század elejének különböző baloldalellenes, antikommunista, antiszemita mozgalmaira alkalmazták és használják a kifejezést ma is. (Ebben az utóbbi tényben ismételten a jobboldaliság eltüntetésének szándékát látjuk.) Ezek a mozgalmak szerintünk pozitívak voltak, de a tradicionális alapelvekhez való hűség és radikalizmus itt már csak bizonyos vonatkozásokban állt fenn, nem pedig teljeskörűen. Gyakran az „ellenesség” vált pirncípiummá bennük, nem maga a jobboldaliság – ezért az igazi szélsőjobboldaliságot inkább a klasszikus szélsőjobboldaliság értelmében kell venni.

Carl Schmitt a szélsőségek kapcsán a következőket írta: „Éppen a valós élet filozófiájának nem szabad visszahúzódni a kivételes és szélsőséges esetek elől, hanem a legmesszebbmenőkig tanulmányozni kell azokat. (...) A kivétel érdekesebb, mint a mindennapi esetek. (...) A kivételben a valódi élet a folytonos ismétlődések során megmerevedett mechanizmus kérgét töri át.”¹² Ebben a tekintetben a fenti értelemben a szélsőségek, a kivételek és a szélsőséges jobboldaliság mellett foglalunk állást.

Jegyzetek

1.)  Szándékosan beszélünk rendszerváltozásról, s nem rendszerváltásról, amely utóbbi egy nagyobb, alapokig elmenő fordulatot követelt volna.

2.)  L. Politikatudományi Szemle. Pl. 1994. 3. szám.

3.)  Ami a konzervatív-liberális ellentétpárt illeti, ez erősen tompítja a feszültségeket. Bizonyos történelmi okok folytán, továbbá a konzervativizmust rendkívül szűken – néhány évszázad távolságában – értelmező, konzervativista maskarában tetszelgő liberálisok okán nem tekinthető olyan fundamentális kettősségnek, mint a jobboldaliság-baloldaliság.

4.)  Gyurgyák János: Politikai ideológiák. In uő. (szerk.): Mi a politika? (Bevezetés a politika világába.) Budapest, 1994, Századvég, 283. és 285-286. o. Kivételesen egyetérthetünk a Politikatudományi Szemle egyik írójával, aki az idézett tanulmány kapcsán a következőket írta: „Gyurgyák János is óv a jobb- és baloldal fogalmainak használatától, de úgy vélem, ezt a társadalomkutatók körében elharapózott módszertani sovinizmusnak tulajdoníthatjuk: egyrészt beszél a jobb- és baloldal hitéről, elveiről, eszményképeiről, másrészt arra hivatkozva veti el a fogalompárt, hogy alkalmazásával különböző politikai jelenségeket nem lehet leírni. Tehát nem hajlandó e fogalmakat annak kezelni, amik: politikai tudatformának, azonosságtudatnak és beállítódásoknak.” (Politikatudományi Szemle, 1994. 4. sz., 205. o.)

5.)  Ludassy Mária: A szélsőségek egybeeséséről. Rubicon, 1996/3. sz., 29. o.

6.)  Molnár Tamás: A politikai kultúra oldalnézetből (jobb és bal). Magyar Nemzet, 1994. máj. 14-i szám. Újraközölve: In Vajda Tünde (szerk.): Konzervatív Szemmel '94. Budapest, 1994, Windsor, 47. o.

7.)  Idézi Földi Pál: Ezer év csatái (Kis magyar hadtörténet). Budapest, é. n., Alter-Natív, 252. o.

8.)  Mint Evola megjegyezte, a tradicionális világokban az ellenzék nem forradalmi, nem rendszert kétségbe vonó, hanem lojális ellenzék volt (Angliában His Majesty's most loyal oppositionről, az uralkodó leghűségesebb ellenzékéről is beszéltek). L. Julius Evola: Jobboldalinak lenni. Pannon Front, 13. sz. 22. o.

9.)  Ezért nem tartjuk helyesnek és szerencsésnek megfeleltetni a jobboldaliságot illetve baloldaliságot olyan pozitív, tradicionális kettősségekkel, mint Nap és Hold, Jin és Jang stb.

10.)  László András: A jobboldaliság kritériumai. Pannon Front, 3. sz. 9. o.

11.)  László András: Szélsőjobboldaliság és ultra-jobboldaliság. Hunnia, 40. sz. 27. o.

12.)  Carl Schmitt: Politikai teológia. Budapest, 1992, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 6-7. o.