Magukat jobboldalinak tekintő körökben gyakran megmosolyogják vagy bírálják jelenkorunk „multikulturalizmusát”; azt a helyzetet, amikor is a konkrétumok síkján korábban soha nem érintkező különböző kultúrák – vagy azok maradványai – kerülnek egymással közelségbe. De nincs-e valami ebben a szituációban, amit „pozitívumnak” lehetne tekinteni?

Mint törekvést, a magunk részéről elvetjük a „multikulturalizmust”. Az úgynevezett globalizáció – egy internacionális liberalizmus – eredményének és eszközének tartjuk. Nem „sok” kultúrára, hanem egy – vagy néhány – igazán mély, hagyományos szellemi kultúrára volna szükség. Mint jelenség és körülmény, a „multikulturalizmus” azonban csak részben tekinthető a baloldali globalizációból eredőnek. Ahogy azt alább látni fogjuk, nem olyasmi, ami teljes egészében nélkülözi a magasabb rendű lehetőségeket.

Az, hogy korábban a különféle tradicionális kultúrák nem érintkeztek egymással, csak kis részben igaz. Egyrészt, nagyon sok kiemelkedő szellemi jelentőséggel bíró kultúra konkrétan is kapcsolatba lépett. Másrészt az, hogy a konkrétumok síkján egyes kultúrák nem találkoztak, nem jelenti azt, hogy a tradicionális kultúrák középpontjában található szellemi tanítások és szimbólumok világában – lévén, hogy a kulturális kifejeződések sokszor valóban túlságosan eltérőek – ne „találkoztak” volna egymással.

Az igazság az, hogy az ősi civilizációk és kultúrák ebben az utóbbi értelemben véve egészen más módokon is érintkezni voltak képesek egymással azokhoz a lehetőségekhez képest, mint amiket manapság a találkozások lehetőségeiként tartanak számon. Mint René Guénon megjegyezte, „létezik egy az egész emberiségre nézve közös intellektuális alap”,¹ ahol a találkozások konkrét kulturális érintkezés nélkül is végbe mehettek és mehetnek.

Ha megfigyeljük azoknak a konkrét találkozásoknak az eseteit, ahol az ellenségeskedések háttérbe szorultak, megállapíthatjuk, hogy az egymással érintkező hagyományos kultúrákban sokszor valóságos szellemi feltöltődés és telítődés ment végbe. Ilyen volt például a szúfizmus és a hinduizmus egykori kapcsolata, vagy a kínai buddhizmus és a japán kultúra találkozása.

Távol álljon tőlünk, hogy ezzel azt akarnánk sugalmazni, hogy a mai multikulturális találkozások azonosíthatóak volnának a tradicionális kultúrák szellemi eszmecseréivel. Sőt, hangot adtunk annak, hogy azok a különböző kultúrák, amelyek manapság egymás mellé sodródnak, tradicionális fénykorukhoz képest erősen töredékesek és nem ritkán maradványszerűek. Kiemeltük továbbá, hogy a köztük megvalósuló találkozások a gyakorta ízléstelen kulturális keveredések nélkül, egy benső és lényegi szinten is realizálódhatnak.

Teljességgel hiábavaló és reménytelen azonban azt a parancsot kiadni, hogy akadályozzuk meg a „multikulturalizmust” – ezt a felszínes egymásmellettiséget. Az ízléstelen formai keveredések és a szinkretizmus persze minden erővel megakadályozandóak – de csak az ízléstelenek és a szinkretizmus. Az integrációk és a szinoptikus kapcsolódások korábban is megfigyelhetőek voltak, anélkül, hogy ezekkel szemben bárminemű ellenvetéssel éltek volna.

Az említett parancs egészen félrevezető, mert egészen rossz emberi és egyéni tényezőkön alapszik. Reaktivitás táplálja, partikularizmus, szűklátókörűség és gyakran féltékenység. Az az indok, hogy egy meghatározott vallásos kultúra vagy hagyomány féltéséről és védelméről volna szó, messzemenően mondvacsinált és egyéni szempontokat leplez. Hiszen egy-egy speciális hagyományt úgy is védelmezni lehet, hogy a többi érvényét elismerjük és messzemenően figyelembe vesszük. Nem a tradicionális kultúrák állnak egymással szembe, hanem a tradicionális kultúrák és a modern kultúra.

A mai világban nagyon ritka az az eset, hogy valaki úgy nő fel egy kultúrában vagy hagyományban, hogy más kultúrákkal és speciális tradíciókkal egész életében soha nem találkozik. Ha az intakt izoláltságnak létezik ilyen esete, tökéletesen meg lehet érteni, hogy az illető egy speciális hagyományban mindent megtalál, és azt az adott hagyományt – mivel a többit nem ismerheti – minden más hagyomány fölé helyezi. Ezt az esetet – amely a múltra általában jellemző volt, de ma már Keleten sem nagyon létezik – azonban nem lehet általános érvénnyel alapul venni. Az általános viszonylatok közepette érvényes hozzáállás meghatározása tekintetében ebből a ritka esetből egyáltalán nem lehet kiindulni.

Talán valamennyi nagy vallásos kultúrában meg lehet találni a legvégső lényeget. Talán. A többiről is hallva, ma azonban már egyikben sem lehet „mindent” megtalálni. Hazudnak, akik ennek ellenkezőjét állítják. Olyan rejtett mozgatóik vannak, amelyek közül az előbb említettünk meg néhányat. A kereszténység hívei sajnos élen járnak az efféle hamis parancsok osztogatásában és a pontatlanul megfogalmazott célok kitűzésében. (Az iszlám hívei szintén; a buddhizmus hívei pedig gyakran állnak a „multikulturalizmus” pártján. Ezek a megjegyzések természetesen nem érintik a tradicionális vallások eredeti érvényességét.)

Miként ez az eddigiekből következik, ma teljességgel dezorientáló, félrevezető, deformáló és hamis parancs az, hogy a kultúrák találkozását és egymásmellettiségét meg kell szüntetni. Egyrészt túlzott optimizmus, egy immár reménytelen vállalkozásba való belehajszolás, másrészt szűklátókörűség, harmadrészt rosszindulatú félretájékoztatás. A kultúrák egyformasága, vallástalanságuk, szellemi rétegeik elhallgatása, profanitásuk, saját tradícióikkal való szembefordulásuk az, amit valóban meg kellene szüntetni. Ekkor semmi gond nem lenne a kultúrák pluralizmusával és egymásmellettiségével.

Ha a kulturális sokféleséget nem tartanánk valami pozitív dolognak, ma már akkor sem lehetne nemlétezőnek tekinteni azokat a hagyományokat és kultúrákat, amelyeknek léte a tudomásunkra jutott. Az ember például bizonyos rítusokat végez egy speciális hagyomány előírásai szerint, és közben – akár tagadja ezt, akár nem – tudja, hogy másfajta rítusok is vannak. Legjobb tudása szerint végzi azt, amit végez, de azt is tudja, hogy esetleg össze kellene hasonlítani azt más rítusokkal. Az általános helyzetnek ebben a pozitív esetében nem lehet azt a tanácsot adni, hogy felejtsd el, ami eszedbe jutott, s csináld csupán azt, amit eddig tettél. Egyáltalán nem lehet ugyanis kizárni, hogy a korábban egymással nem ellenségesen érintkező kultúrák eseteihez hasonlóan, itt is egy-egy gyümölcsöző találkozás jönne létre, és más hagyományok megismerése – különösen doktrinális viszonylatokban – a pozicionális hagyomány mélyebb rétegeinek megértését és elmélyítését is lehetővé tenné.

A kereszténység mai híveinek partikularizmusa és individualizmusa megmutatkozik például abban, hogy soha nem vetették fel azt a minden mélyen vallásos ember számára igen alapvető gondolatot, hogy Isten-képüket és Isten-fogalmukat más vallások hitelesen tradicionális teológiai „anyagából” merítve mélyítsék és tökéletesítsék. Az a hagyományokhoz való – ezen keresztül pedig a különböző tradicionális kultúrákhoz való – viszony, amelyről beszélünk, ugyanis egyáltalán nemcsak az embernek mint embernek a kérdése, hanem egy szétszóródott isteni Kinyilatkoztatásnak és az Istenről való Tudásnak a kérdése is.

Ezt a problémát nem lehet másképpen megválaszolni, mint úgy, hogy Istenről akkor tudok, ha minden Rá vonatkozó tudást ismerek.

Tudjuk, hogy az Istenségnek például vannak olyan approximatíve megfelelő „nevei” is, amelyek nem teisztikusak. Egy valóban vallásos embert ez minden olyan hagyomány és hagyományforma irányába is érdeklődésre kötelez, amelyek non-teisztikusak avagy nem teológiai jellegűek. Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae 13. kérdésének 12. cikkelyében például megállapítja, hogy az „Aki van” – a mózesi Kinyilatkoztatás „vagyok”-jának értelmében véve – Isten legmegfelelőbb neve. („…ez a név: »Aki van«, megfelelőbb neve Istennek, mint ez a név: »Isten«.”) Ha az ember – a régi korok emberének ilyetén tanúságtételei nyomán – nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy csak a teológiánál maradjon, akkor hogyan engedhetné meg magának azt – éspedig különösen a jelen körülmények között –, hogy egyetlen hagyomány teológiai rendszereinél maradjon?

Ez az utóbbi, természetesen érvényes lehetőség egyes emberek számára; nem lehet érvényes azonban azok számára, akik a más hagyományokhoz és kultúrákhoz való adekvát viszony meghatározására tartják magukat hivatottaknak.

Ezenkívül itt van a monoteizmus–polüteizmus vitájának esete is. Vajon, ha az ember igazán következetes és elkötelezett monoteista, akkor a különböző istenekben nem az Egy-Isten különböző arculatait, funkcióit és kvalitásait kellene-e látnia? (Sőt, ha azokat arra érdemesnek tartja, tisztelnie?)

Ha egy később keleti ortodox keresztény szentté lett személy,² vagy egy szúfí mester³ könyvet ír Isten „neveiről”, nem az lenne-e a természetes, hogy ezek az alkotások – a partikuláris tradicionalizmus nyoma nélkül – minden istenhívő embert érdekelnek, különösen egy olyan világban, amikor ezekhez könnyedén hozzá is juthatnak?

Tudjuk továbbá, hogy minden hagyománynak és vallásnak voltak titkos tanításai, amelyek az Istenség vonatkozásában legfontosabb tudást és praxist foglalták magukban. Ezért soha nem lehetünk biztosak abban (és mint keresztények különösképpen nem), hogy amit egyetlen hagyomány alapján magunkévá tettünk, az teljes és elégséges volna. Az egyik hagyomány jobban kifejt valamit, mint a másik, és a másik valamit kevésbé, mint az egyik. De még ha megközelítőleg azonosat is mondanak egyes kérdésekben, az ember vajon nem olyan lény-e, akinek igénye van arra, hogy amit tud, azt többszörösen és több oldalról tudja? (Normálisan persze, hogy ilyen.)

Ha a jelenkori „multikulturalizmus” önmagában véve nem is pozitív jelenség (és különösen nem az végcélját tekintve), mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy létrejöttében olyan erők is közreműködnek, amelyek az ember tökéletesedésének lehetőségeivel kapcsolatosak. Eredetében egy gondviselésszerű és eszkatológikus komponens is szerepet játszik.

A kultúrák, a vallások és az egyes hagyományok az egyéniséghez, mint olyanhoz tartoznak; az egyetemes Tradíció intuíciója, a vallások benső és transzcendens egysége pedig az egyéniség felülmúlásához – az univerzális Szent Szellem világához. Kötődve egy hagyományhoz, a kötődések negatív vonatkozásai következtében az ember gyakran téved, rossz képzeteket alakít ki magának, hiányosak fogalmai stb. A keresztény kultúra maradványainak világában gyakran megfeledkeznek például arról, Isten soha nem lehet „kép”, hiszen ekkor pusztán egy létező volna, holott – ha ebben a vonatkozásban egyáltalán bármit is mondhatunk Róla – az univerzális és tiszta lét maga.⁴ Az Istenség egyetemes személyességének és személyfelettiségének tana is sokkal pontosabban kidolgozott lehet valahol másutt, mint egy adott helyi hagyományban; mondjuk például Indiában, a hinduizmus Saguna Brahmanjának (Îsvara Trimúrti) és Nirguna Brahmanjának doktínáiban. Az ember „halhatatlan szellemi lelkének” témája vonatkozásában hasonlóképpen olyan megközelítéseket találhatunk más hagyományokban (Paramâtmâ, hogy csak egyetlen példát említsünk), amelyek nélkülözhetetlen útmutatásokat adnának számunkra. Egyaránt ismernünk kellene például az „affirmatív” és a „negatív” teológiák számtalan megnyilvánulásait is, hogy a már említett nem-teológiai bölcsességekről⁵ne is beszéljünk. És így tovább, és így tovább.

Az embernek egyéni kötelessége, hogy tisztelje és megőrizze a helyi hagyományokat, de intellektuális és szellemi kötelessége, hogy a Tudás vonalán elfogulatlanul tegyen meg mindent Isten-fogalma tökéletesítéséért és saját szellemi felemelkedéséért.

Nagyon röviden, a jelenkorban ilyen összefüggésekben tartottuk fontosnak feleleveníteni az Isten-fogalmunk tökéletesítésének eszméjét.
 
 

Jegyzetek

¹ R. Guénon: Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához. Debrecen, 1999, Kvintesszencia, 31. o.

² Dionüsziosz Areopagitész: Az isteni nevekről. Magyarul: IV. 7–17. In Az égi és a földi szépről (Források a késő antik és a középkori esztétika történetéhez). Budapest, 1988, Gondolat, 184–187. o.

³ Részletek Imam Ghazzâlînak az isteni nevekhez írott Kommentárjából. In Titus Burckhardt: Szakrális szimbólumok. Budapest, 1995, Édesvíz, 119–136. o.

⁴ Vö. Eckhart mester: 37. (Quint) prédikáció („A semmi meglátásának gyümölcseiről”). In Meister Eckhart: Tizenöt német beszéd. Pomáz, 2000, Kráter, 173–186. o.

⁵ Isten például nem lehet azonos a Rá vonatkozó gondolatokkal sem, hiszen ekkor puszta mentális objektum, „tárgy” volna; a gondolkozás és a szemlélet – a gondolatokat megelőző valóságok – pedig Rajta kívül lennének, ami úgyszintén nyilvánvalóan lehetetlen. Az, amit teológiailag Istennek nevezünk, Istenként nem lehet jelen a gondolkozásban, csakis közvetve. De egy önmagában vett gondolatnál sokkal inkább jelen van a gondolatokat megelevenítő adekvát gondolkozás élő erejében, és különösen ez utóbbi eredetében. Ennélfogva lehetséges az, hogy amit állhatatosan gondolunk, az megszűnhet „tárgynak”, puszta gondolatnak lenni. A témában ld. Massimo Scaligero: Értekezés az Élő Gondolatról. Budapest, 1990³, Biczó.