Horváth Róbert
BÁRÓ FEILITZSCH
BERTHOLD
Az eszmék történetének és a pozitív, tradicionális magyar történelemnek a síkján hatása valójában sokkal nagyobb lehetett a napi politika kötelezettségeivel foglalkozó, számos ismert politikai személyiségénél is. Az ő életében, személyiségében, nézeteiben, tetteiben megvalósult, s onnan visszatükröződik az a legitim és megújított folytonosság, amelyet az arisztokrácia képviselői és az „új szélsőjobb” képviselői között „Evola Magyarországon. Báró Julius Evola és a magyar arisztokrácia” című írásunkban például olyannyira hiányoltunk, és amelynek általános hiánya valóban igen nagy mértékben járult hozzá (mind az arisztokrácia, mind az új szélsőjobb akkori képviselőinek részéről) a XX. században bekövetkező történelmi tragédiákhoz, és a tradicionális értékek társadalmi, politikai színterekről való általános eltűnéséhez. Feilitzsch Berthold — aki szerint a „túlságos szerénység” nagy politikai és történelmi bűn; aki előtt „a tekintélyrombolás mindig gyűlöletes szándék”; aki erőteljes „bírája a forradalmi kormányok csőcselék garázdálkodásainak” s „nem barátja a krokodilkönnyeknek”; aki szerint a demokrácia „lefokozva minden tekintélyt, származásra, műveltségre való tekintet nélkül mindenkit egyenlővé lesüllyesztve, mint évezredekkel ezelőtt Hellasban és Rómában, nálunk is meghozta gyümölcseit”(3) — 1867. július 15-én született Törökkanizsán. Családja ősi frank eredetű család, amely önálló nemzetségként a Karolingok korában kezdte meg fokozatos nyugatról keletre húzódását. Az édesapa, Feilitzsch Feodor Lázár, aki még ősei szász kastélyában született, az 1840-es évek európai forradalmai alatt előbb a porosz, majd az osztrák hadseregben szolgált. Az úgynevezett „nemzeti forradalmak” (valójában szélsőségesen szabadkőműves manipulációk által kirobbantott lázadó forradalmak)(4) kapcsán csaknem mindenütt elterjedt, sztereotípiává váló proletár osztrákellenesség ellenében azonban mindjárt idézzük itt fel Feilitzsch B. sorait: „[Atyámnak] Nyelvtehetsége nem volt, a magyar nyelvet elsajátítani nem tudta. De szigorúan őrködött felette, hogy fiai magyar iskolákban és magyar szellemben neveltessenek.”(5) Ahogy a Feilitzsch-család esete — és még inkább Berthold későbbi élete — is mutatja, a radikális Habsburg-hűség, az osztrákbarátság és a hű magyarság egyáltalán nem voltak összeegyeztethetetlenek. Feilitzsch Berthold Pozsonyban tett államtudományi államvizsgát, s huszonkét éves korában, miután a hivatásos katonai pályáról lemondott, Torontál vármegye alispáni hivatalának közigazgatási gyakornoka, majd jegyzője, később pedig főjegyzője lett.(6) Amint azt az 1932. július 24-én kelt, idézett emlékiratában megjegyzi, nagy hatással volt rá vívómestere, Matinengó Nándor, „aki nemcsak vívni tanított meg, hanem lovagias szellemet is oltott belém”.(7) A társadalmi problémák iránti érzékenysége, s hite, hogy a császárhűség alapjain állva ezeket megoldani lehet és érdemes,(8) nagy aktivitásra sarkallták. I. Ferenc József Osztrák Császár és Magyar Király 1895-ben ennek következtében kamarásává, majd 1897-ben Szabolcs vármegye főispánjává nevezte ki. Szabolcs, monarchista-royalista szempontból nézve a legellenzékibb vármegye volt abban az időben. Feilitzsch, a teljesen császárhű politikus, a császári titkos kamarás azonban kilenc éven át a legnagyobb harmóniában, nagy tiszteletnek örvendve vezette a megye lakosságát, politikusait és elöljáróit. Íme egy újabb példa a Habsburg-hűség és a hű magyarság egységének mindig is megvolt lehetőségére. E harmonikus vezetés, mint korábban Torontál vármegyében is(9), természetesen csak nagyfokú elvhűséggel, benső szilárdsággal valósulhatott meg, aminek ellenforradalmi karakterére Emlékeimből! című művéből az alábbi esetet idézzük fel: „Az 1897. év őszén Szabolcs megyében egy agráranarchista mozgalom ütötte fel a fejét, amely a száraz időben keletkezett tűz gyorsaságával elterjedt az egész megyében. Egy Várkonyi nevezetű budapesti újságíró és laptulajdonos volt e mozgalom vezetője. Budapesten három háza volt — jellemző jelenség. Arra ösztönözte a jóhiszemű magyar népet, hogy a szántóföldeket osszák fel maguk között. A mozgalom az összes környező vármegyében elterjedt — Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyében is —, de legelterjedtebb és legszenvedélyesebben elterjedt Szabolcsban volt. Ebben az időben történt, hogy a vármegye közönsége annyira tartott a mozgalom elején a dolgok rosszrafordulásától, hogy egy közgyűlésen idegen, nem magyar ajkú katonaság odarendelését kérte. Én ezt természetesen elleneztem, de az eset jellemző volt. A függetlenségi magyar vármegye kért nemzetiségi katonaságot. Az 1886. évi XXI. t.c. egy rendelkezése alapján én vettem kezembe e veszedelmes mozgalommal szemben szükségesnek mutatkozó védekezés vezetését. Elsősorban gondoskodtam a csendőrség megerősítéséről és megfelelő erélyes csendőrtiszt odahelyezéséről is. Később már katonai karhatalom kirendelését is kértem. A kassai VI. hadtest akkori parancsnokló tábornoka, Fabinyi, oly előzékeny volt, hogy minden kérésemet azonnal teljesítette. A m. kir. Belügy-miniszter többször figyelmeztetett arra, hogy hatáskörömet túlléptem, én azonban ezzel nem törődve, azon túl is rendeltem ki katonaságot, igyekeztem a népet felvilágosítani és észretéríteni. Ma [1932] könnyű dolog egy lapot beszüntetni. Akkor csak nagy nehézségek árán sikerült hosszú idő után Várkonyi lapjának betiltását elérnem. Amikor az általam szolgáltatott bizonyítékok alapján Várkonyit letartóztatták és a nyíregyházi fogházba beszállították, sikerült megfogni és leszerelni a mozgalmat. Annyira fejlődött ez, hogy a nép Nyírbátoron és Kisvárdán a telekkönyvek megsemmisítését is megkísérelte. Körülbelül 1898 február havában kezdett lassan a nyugalom helyre állani.”(10) Feilitzsch Berthold báró élete első szakaszának tekinthető része 1906-ban a Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság ítélőbírájának való kinevezéssel folytatódott, ami fővárosba költözésével járt együtt. 1912-ben felvételt nyert a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendbe, másnéven Johannita Lovagrendbe; akkoriban talán még az itteni előmenetel részét képezte, hogy elnyerte a Magyar Vöröskereszt Egylet központi főmegbízott főgondnoki állását (1912-1914). 1920-ban epebajjal ugyan nyugdíjazták, de továbbra is az ország politikai életének aktív alakja maradt, hiszen 1927-ben Csonka-Bihar, majd 1929-ben Békés vármegye főispánja lett.(11) Még az 1922. év Szent János napján, Potsdamban, Frigyes porosz királyi herceg — Hindenburg tábornagy-rendkapitány kíséretében — valóságos lovaggá ütötte. 1924. június 23-án pedig a Johannita Lovagrend magyarországi csoportjának kommendátora lett. Életének első szakasza, Békés vármegyei főispánsága leteltével, 1931-ben zárult, — miután elérte, hogy „a szociáldemokrata párt összes jelöltjei és a radikális ellenzék jelöltjei megbuktak”(12). Feilitzsch báró egyetlen fennmaradt vagy hozzáférhető írásos műve életének első szakaszát követi nyomon. Ez az első szakasz egy intelligens és mély érzésű konzervatív — metternich-i módon egyszerre kemény és hajlítható — politikájáról tanúskodik, ami alapvetően azon nyugszik, hogy az embernek saját kezébe kell vennie sorsa irányítását, de mindezt anélkül, hogy a hagyományos értékek széles, etikai-politikai-vallási-etnikai stb. spektrumát ezzel tagadná. Ezt megalkuvás nélküli „rugalmassággal”, a dogmatizmus teljes hiányával tudta megvalósítani, s nevét korának befolyásosabb, ismertebb köreiben is egyre ismertebbé tette. A tradicionális értékeket nem dogmatikusan, hanem mélyen, önmagában hordva védelmezte, és éppen ezért tudta ezeket az adott helyzetre való, lélekjelenlét-teli alkalmazásokkal fenntartani, — amely értelemben mi itt a hajlíthatóság szót alkalmaztuk. Valljuk meg, a korabeli, régi konzervatív politikusok ilyesminek a végbevitelére általánosan képesek voltak — noha talán nem olyan tisztán aktív és önálló módon mint Feilitzsch —, ám amihez ők ritkán vagy egyáltalán nem voltak eléggé bátrak, az egy mindezek melletti — nem párt-szintű — radikalizmus. Ez az, ami Feilitzsch Berthold tekintélyét az övékénél időben is tovább tarthatta fenn, fontos vezető méltóságokat nyerve el (melyekről az Emlékeimből! sajnos már nem tehetett említést). Elnyerte a Magyar Érdemrend nagykeresztjét, az EX Hazafias Szövetség vezetője lett, a MOVE társelnöke,(13) majd az Országgyűlés Felsőházának alelnöke. 1949. november 1-én Unterhartmannsrenth-ben (NSZK) bekövetkezett haláláig pedig mindvégig a Johannita Lovagrend magyarországi kommendátora volt.(14) Mindehhez fel kellett ismernie, azt, amiről már az Emlékeimből! lapjain is írt, és amely felismeréseket az arisztokrácia vezető politikai pozícióban lévő képviselői gyakran elmulasztottak megtenni: „A politikai életet a múlt [XIX.] század négy utolsó évtizedében a szabadelvű felfogás irányította. Ez nemcsak a kormánypártok szereplőire vonatkozik, hanem az ellenzéki politikusokra is. Magam is szeretve az emberben az Isten teremtményét, szeretettel foglalkoztam mindenkivel és ahol tehettem segítettem, s bár konzervatív gondolkodásban nevelkedtem és ezt a világnézetemet fenn is tartottam mindmáig, mégis a szabadelvű irányzatba sodródtam bele [nem feledve itt, hogy a royalista kormánypártokat is „liberálisoknak” nevezték akkoriban, főként annak következtében, hogy monarchista programjukat gazdaságilag, mint „modern”, „életképes” programot verifikálták]. De nem is követhettem más eljárást, mert a hivatalos [monarchista] hatalom kezelése olyan kötelezettségekkel járt, amelyek mellőzhetőek nem voltak. (...) Csak később ébredtem tudatára, hogy a magyar faj — nemtörődömségével, szívjóságával és türelmével — két kézzel osztogatta a mindinkább tömegesen beszűrődő idegeneknek a jogokat és kiszolgáltatta ezzel gazdasági életének vezetését és végül a politikai hatalmat is, mert ez annak következménye. A minden tekintélyt lefokozó, mindenkit származás és műveltségre való tekintet nélkül egyenlővé lesüllyesztő demokrácia nálunk is meghozta gyümölcsét, mint évezredekkel előtt Hellasban és Rómában, s végeredményben odavezet, hogy a magyar faj nem lesz többé saját sorsának öntudatos intézője.”(15) Figyelembe véve tehát, hogy a jelen tanulmány a magyar történelem e tiszta és — sokan másokkal ellentétben — vitán felül álló módon jobboldali személyiségének, báró Feilitzsch Bertholdnak a jelentőségét csak életműve első fele ismeretében tudta bemutatni, a jobboldaliság széleskörű értelmét meglátó, arra érdemes magyar és német barátainkat végül arra kell ösztönöznünk, hogy folytassák eme kivételes személyiség levéltári és családi hagyatékának a kutatását. Feilitzsch Bertholdot dr. László András például a „radikális magyar jobboldal 1919 és 1949 közötti Spiritus Rectorának” nevezte.(16) E további, a jelen tanulmányt kiegészítő kutatás annál inkább is fontos volna, mivel az általunk fő forrásként használt műben Feilitzsch maga mondja: „A forradalmak után életemben bekövetkezett változások és események leírását igen szűk körre szorítom, mert ezek oly egyénekkel állnak kapcsolatban, akik ma is a közéletben szerepelnek, az események maguk pedig részben hivatalos titkot képeznek. Életem ezen időszakának ismertetése tehát nem tarthat igényt arra, hogy kimerítőnek tekintessék.”(17) * JOBBOLDALISÁG ÉS SPIRITUALITÁS UTÓLAGOS MEGJEGYZÉS BÁRÓ FEILITZSCH BERTHOLD SPIRITUALITÁSA KAPCSÁN Nemrégiben találkoztunk egy állásponttal, amely szerint a jobboldali személyiségek szellemiségének azon törekvései, hogy valamely konkrét tradicionális „szellemi úthoz”, valamely lovagrend útjához vagy más „magasabb önmegvalósítási út gyakorlásához” kapcsolódjanak, általában „műkedvelő” jellegűek, „dilettánsak” és sikertelenek lettek volna. Feilitzsch Berthold ilyetén szellemi életéről igen keveset tudunk. Tudjuk, hogy ő avatta fel és öltöztette be Horthy Miklóst a Johannita Lovagrend tiszteletbeli kommendátorává (fia István, a Rend valóságos lovagja). Mondhatnánk, hogy ez az előrehaladott szellemi életből egyenesen következő tekintély jele lehet, hiszen az Ország Kormányzója — legalábbis akkoriban — nem hagyja magát beöltöztetni akárki által. Mivel Feilitzschnek Horthynál nyilvánvalóan nem volt nagyobb politikai hatalma, gondolhatjuk, hogy e kapcsolatuk oka egy valóságos szellemi hatalom lehet. Ezen kívül, Feilitzsch több lovagrendbe jelentkező személy felvételét megakadályozta az első világháború vége felé, „mert ezek kinevezését nem tartottam a rend további fejlődésére hasznosnak” — talán ez is jelenthet valamit. Kommendátorsága alatt kilencvenhétre nőtt a lovagok száma és „a magyar johannita csoportot a protestáns nemesi társadalom többi országban működő csoportjaihoz méltó rendszervezetévé tette” — ez is fedhet valamit a fenti álláspont, vélemény ellenében. Ezeknél többet viszont nem igen tudhatunk.(18)
Mindjárt jegyezzük meg azonban itt, hogy a mai elképzelések egy szorosabb értelemben vett szellemi, spirituális „útról”, „gyakorlatokról” vagy „igazi beavatottságról” általános „hiedelmeken”, téveszméken és külsőségeken alapulnak. Ha már egy igazán tiszta és mély véleménynél tartunk, valóban egyáltalán nem lehet kizárni a fent megfogalmazott vélemény jogosságának
lehetőségét, ám gyorsan ki kell mondani, hogy csakis lehetőségről, mégpedig alkalmi lehetőségről lehet szó, és nem lehet általánosítani a fenti állítást. Tradicionálisan ugyanennyire „dilettantizmus” bedőlni mindenféle gyakorlatok végzésének, és semmiképpen nem garancia az „igazi spiritualitásra” bizonyos látványos csoportok, irányzatok és „utak” bűvkörébe, vagy akár szoros kapcsolatba kerülni velük. A „műkedvelő” jelleg itt is tökéletesen nyilvánvaló. Ezeknek a dolgoknak az eseteivel
csakis arra való lehetőségekről beszélhetnénk, hogy valaki egy mély szellemiséget tanításaikon és tanulságaikon keresztül
kibontakoztasson. Ugyanekkor viszont — és a fenti álláspont dezorientáló és rosszindulatú szándéka itt válik nyilvánvalóvá — a jobboldaliság kapcsán is kellene beszélni ilyen lehetőségekről, mindenekelőtt azon az alapon, hogy egy „régi rend” bármely formájának aktív tisztelete minden tiszteletet gyakorlót megóv a spiritualitás modern formáinak (spiritizmus, okkultizmus,
new-age stb. stb.) kísértéseitől. Az autodefenzión, egy széleskörű önvédelmen keresztül pedig megnyílhat a tényleges autonómia felé vezető út, ami minden igazi és aktív spiritualitás bázisa, teljes formájában pedig célja. Feilitzsch
Bertold pedig nagy fokú szabadság, függetlenség megvalósítását tanúsította nemcsak korának új kísértéseivel szemben, hanem még pályatársainak, elitisztikus környezetének, barátainak rokon eszméivel szemben is. Mindez nem mehet magától, tudatos, minél inkább mindenre kiterjedő spiritualitást, szellemi szabadságot követel. De nem is csak az ő spiritualitásáról van itt szó. Sokkal inkább arról, hogy tévképzetek, hiedelmek, tények, naivan konkrétista elképzelések kollektív béklyói helyett valóban meg tudjuk-e teremteni, látni azokat a lehetőségeket, amelyekben nem a spiritualitással kapcsolatos kollektív sztereotípiák, hanem a spiritualitás bázisa, az autonomitás realizálódik. Megteremteni a lehetőségeket, de a bázisról egyszersmind uralni is a szellemi utak lehetőségeinek perspektíváit. Nagyon gyakran elfelejtjük, hogy egy szellemi útból nem az az igazán szellemi, ami ennek az útnak objektív, feltáruló járuléka, hanem célja, amely egyáltalán nem lehet objektíve
elénk táruló. Valamit megvalósítani csakis a vele való teljes azonosságot jelentheti, nem a csupán előttünk állót. Az azonosság a szellemi útban szellemibb, sőt a legszellemibb elem, végtelenül szellemibb mint bármilyen út látványos
járulékai, amelyektől valójában szabaddá kellene magunkat tenni. Az általunk értelmezett jobboldaliságban e tekintély-teremtő autokratizmus megvan és döntő. Teljesen hiányzik a papírszag és a tudás-formákra való számtalan, függő, s ennél fogva alibi hivatkozás. Egy magát Istenben azonosító ősi uralkodó igen kevéssé hagyott hátra tanítást, sőt, talán meg sem mondta
volna magáról, hogy magát Istenként identifikálja, mégis ezt valósította meg. Nem létezett számára „elérhetetlen távolság” (hacsak nem „lefelé”), sem pedig a „beszéljünk róla” mindennél elsődlegesebb modern elve. Az elérhetetlenség tudatának teljes hiánya jellemezte, aminél már csak az eléretlenség tudatát nehezebb felszámolni. Ez a legtöbb. Amennyiben valaki jobboldali, a mi felfogásunk szerint, benne megvalósul egy a távolságok észlelésével kapcsolatos nagyfokú érzék, s ebből következően egy bizonyos szellemi uralom is az elérhetetlen és eléretlen dolgok felett. Ebben az uralomban eléri ezeket. Tekintettel arra, hogy a spiritualitás bázisa, a függetlenség és befolyásolhatatlanság egybeesik így a jobboldaliság tekintélyelvű autokratizmusával, éppen ezért úgy véljük, hogy korábbi írásainkhoz hasonlóan joggal vonhattunk itt analógiát a jobboldaliság és spirituális között, — nem zárva ki természetesen annak alkami lehetőségét sem, amit a fenti álláspont általánosítva
kijelentett.
Lábjegyzetek 1.) Néhol Berchthold 2.) Lásd Feilitzsch Berthold: Emlékeimből!, Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest 1933, (46 oldalas nem terjeszthető kiadvány), 42. o. 3.) Feilitzsch: I. m., supra, 3., 4., 28. o., 39. és 33. o. 4.) Jól mutatja ezt egy később, 1917. június 28-30-án Párizsban tartott szabadkőműves kongresszuson konkrétan is megfogalmazott cél: „A Habsburg monarchia elnyomott nemzetiségei szabadíttassanak fel a közigazgatási és politikai elnyomás alól.” Lásd, Pannon Front folyóirat, 15. szám, 36. o. 5.) Feilitzsch: I. m., 5. o. 6.) V. aljegyző: 1889-1892, II. aljegyző: 1892-1894, I. aljegyző: 1894-1895, főjegyző: 1895-1897. A katonai pálya elvetésének okairól lásd idézett művét, 6. o. 7.) „Lehetetlen beszámolnom mindazokról, akik nevelésemre befolyást gyakoroltak.” Feilitzsch: I. m., 7. o. Ez az emlékirat egyébként több szempontból úgy tűnik fel a szemünkben, mint ami az akkoriban szerveződő „új szélsőjobb” vezetői royalista irányba történő tradicionális politikai orientálásának egyik eszköze lehetett. 8.) Az uralkodó iránti hűségére jellemző például azon megjegyzése, hogy az udvari életben nem annyira a pompát, mint inkább a pontosságot és a rendet tisztelte, amely szerinte a szabályozott királyi életből következett. Lásd, Feilitzsch: I. m., 9. o., illetve Feilitzsch: I. Ferencz József és Erzsébet Királyné Magas Felséges személyeiről címen reprodukálva bizonyos ide vonatkozó részeket, P. F. folyóirat, fent említett szám, 28. o. 9.) „Torontál vármegye nemzetiségi vármegye volt. A lakosság többnyire szerb, magyar, német, tót, oláh, bolgár közösségekből tarka összevisszaságban. A vezető elem mégis a magyar értelmiség volt, nem is lehetett másképpen. A súlyos nemzetiségpolitikai viszonyok hatása a tisztikart a legéberebb és legkövetkezetesebb magyar nemzeti magatartásra nevelte.” Feilitzsch: Emlékeimből!, 6. o. — Jegyezzük meg, hogy ma pontosan ennek az ellenkezője történik: egy többnemzetiségű helyen éppen a magyar, a vezető nemzetiségi elemnek a feladása. 10.) Feilitzsch: I. m., 16-18. o. 11.) „Nemzetgyűlési és országgyűlési képviselővé való megválasztásom — ahogy az a politikában lenni szokott — elgáncsoltatott. Igy merült fel a gondolat, hogy újból a főispáni méltóságban vegyék igénybe szolgálataimat.” Feilitzsch: I. m., 38. o. 12.) Feilitzsch: I. m., 41. o. „Az én erélyem igyekezett mederbe szorítani a hullámokat és így természetszerűleg köztem és a szociáldemokrata, valamint a túlságosan liberális bizottsági tagok közt állandóan állt a harc.” (40. o.) 13.) EX (Etelközi Szövetség): „A két világháború közötti korszak titkos társasága, amely főként az elszakított területek magyarsága nemzeti tudatának ébren tartását szorgalmazta. Ugyanakkor a magyar belpolitikát a középutas kiegyensúlyozás szintjén igyekezett tartani. Igazgatója darab ideig báró Feilitzsch Berthold, johannita kommendátor volt. Az Ex alapszervéből fejlődött ki a 40-es években a Magyar Front konzervatív jobbszárnya.” MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet): „A magyar társadalomnak a forradalmi eszmék elleni mozgósítására, kezdetben kizárólag katonatisztekből álló, 1918. november 15-én alakított társadalmi egyesület, amely utóbb polgári elemekkel is bővült. A Trianoni békefeltételek értelmében lecsökkentett haderő támogatását célzó paramilitáris szerv, több mint száz tagegyesülettel: sport egyletek, lövész társaságok, cserkész csapatok, levente mozgalom.” Vajay Szabolcs: A Johannita Rend Lovagjai (1854-1987), Johannita Lovagrend, h. n. 1987., 362. és 671. o. 14.) Vajay: I. m., supra. Mindemellett még az Evangélikus Egyetemes Egyházi Gyámintézet világi elnöke, s korábban a nyíregyházi „Bessenyey Kör” kultúregyesület alapító elnöke volt, amely utóbbira „később is örömmel gondoltam vissza, bár a megyéből való eltávozásom után a kör a szabadkőművesség hatása alá került”. 15.) Feilitzsch: I. m., 32-33. o. 16.) László Adrás: A jobboldaliság kritériumai, Pannon Front folyóirat, 3. szám, 10. o. 17.) Feilitzsch: I. m., 35-36. o. Már az 1919-es forradalom kapcsán bizonyos igények ébredtek benne: „Az ellenforradalmi mozgalomban [ekkor] nem vettem részt, mert állandóan tapasztaltam ezek elárulását, ami annak következménye lehetett, hogy mindenki nyíltan tárgyalta a tervezett eseményeket. Lehettek olyan alakulatok is, amelyek szigorú titoktartást követeltek, de én ilyenekkel nem jutottam összeköttetésbe.” (37. o.)
18.) Feilitzsch: I. m., 42-43., 44-45. o. Horthy beöltöztetését a Herrenmester rendelte el, ld. 45. o.
|