E sorok íróját, gyermekkori hadvezérkedéseit leszámítva, először Carl Schmitt szellemi teljesítménye fordította a politikában rejlő lehetőségek felé. Első politikai vonatkozású írása is Carl Schmitt kapcsán íródott, de meglehetősen tapasztalatlan lévén még a komolyabb gondolatok írásos kifejtése terén, nem tudott megfelelően szólni róla.¹ Egy rövid bevezető idézet után ezért újra áttekintjük, mit is szerettünk volna akkoriban, huszonkét esztendősen elmondani.

„Schmitt különleges, kevés szerzővel párhuzamba állítható gondolkodó. Életműve s bizonyos fokig életpályája olyan kihívás, mellyel mind a liberalizmusnak, mind a kontinentális konzervativizmusnak meg kell még birkóznia. Személyében nem egyszerűen egy konzervatív-katolikus állambölcselővel van dolgunk, hanem a szó valóságos értelmében vett politikai teológussal. Gondolkodásában a normativitás és a fakticitás szférája nemcsak szétválik, hanem az utóbbi mintegy alárendelődik az előzőnek, miáltal egy sajátos, víziószerű, normatív történelemszemlélet, s erre épülő történetfilozófiai koncepció jön létre. (...) Schmitt színvonalas ellenfél – mondja az alapvetően baloldali szerző –, amolyan teoretikus kobra, aki gondolatai világosságával, érvei átütő erejével, kifejtése lehengerlő voltával az első pillanatban szinte megbénítja ellenfelét. Mondatai, gondolatmenetének egésze mögött olyan szakadékok nyílnak meg, melyekbe a politika kompromisszumokon felépülő jellegét hangsúlyozó liberális politikai filozófia legtöbbször óvakodik bepillantani. (...) Műveltsége lenyűgöző: a klasszikus ókor nyelveinek fölényes ismerete mellett kitűnően tud angolul, franciául, olaszul és spanyolul, otthon van az újkori történelemtudományban, filozófiatörténetben, irodalomtörténetben, nagy értője, sőt művelője a zenének. Ez a káprázatos műveltség, a késő öregkoráig megőrzött ragyogó intellektus szinte a kezdetektől fogva átsugárzik műveibe is, s széttöri a hagyományos tudomány-rendszertani kategorizálás kereteit. (...) Schmitt tevékenysége legalább annyira gyökerezik a tág értelemben vett szellemtudományok, mint szűkebb szakterülete, a jogtudomány problémáiban. Aligha hihető, hogy ő maga el akarta volna választani egymástól e tevékenységi területeket: az életmű alapvető módszertani elve éppen a különböző tudományterületek közti közvetítés megteremtése.”²

Ami Carl Schmitt (1888-1985) életművéből – egy alapvetően apolitikus beállítottság után – bennünket a politikában rejlő szellemi lehetőségek felé fordított, az a következő gondolatában összegződik: „A modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom.”³ Ez azt jelenti, hogy a nyugati politikai realitás és politikaelmélet teológiai minta alapján alakult ki, a politika legfőbb tényezői eredetileg teológiai princípiumoknak feleltek meg (az uralkodó Istenre vezethető vissza, szuverenitása az isteni szuverenitásra és mindenhatóságra, a monarchia az isteni Empyriumra és így tovább), mígnem az idők folyamán egyre inkább olyan alkalmazások váltották fel az egzakt politikai-teológiai megfeleléseket, ahol a teológiai kategóriákat világi célokra sajátították ki, ami által hamis analógiák, hamis megfeleltetések jöttek létre (a szuverenitást a parlamentnek vagy a demokráciának tulajdonítják, amelyek az isteni szuverenitást a lehető legkevésbé tükrözik vissza stb.)

Schmitt szerint a szekularizáció akkor veszi kezdetét, amikor a teológiai eredetű alapfogalmakat alkalmazzák ugyan, de a szemlélet már egyáltalán nem spirituális és teisztikus: ez a deizmus kora, a XVIII. század vége, a jogállamiság stb. kezdete, majd korunk, a XX. század, amikor a restaurációs időszakok elmúltával és a birodalmak megszűntével e folyamat végleg megszilárdul. Az olyan eredendően szellemi és teológiai fogalmak, amilyen például a szabadság, megmaradnak, ám merőben világi céllal kerülnek alkalmazásra, ami által ab ovo hamis eszmények születnek (a „választás "szabadsága"”, a „piac "szabadsága"” stb.).

Schmitt feltárta számunkra, hogy a politikával semmi baj nincs addig, amíg egyszerre spontán és tudatos módon teológiai mintát, magasabb, transzcendens értékeket követ. Visszásságai és válsága akkor kezdődnek, amikor a korábban evidens dolgokat már csak másolják,⁴ majd – csaknem teljesen – elhagyják a teológiai vagy szellemi archetípusokat. A XVII. század monarchizmusában még magától értetődően fennállt a teológia és a politika analogikus egysége, és a mindenkori uralkodók nemcsak megfogalmazásaikban, hanem belső átélésükben is a Legfelső Úr jogos e világi megtestesítői voltak. Ezt követően a politika azonban már egyre kevésbé teológiai. Pedig a politikum szférája originálisan vagy teológiai vonatkozásaival együtt engedélyezett valóság, amelyektől eltávolodva lényegében le is záródik a politika valódi időszaka: a teológiai politika korszaka.

Az ilyen gondolatok felkeltették érdeklődésünket a politika iránt, és mivel ehhez hasonló gondolatokat és gondolkozásmódot csak jobboldali személyeknél találtunk, az eredeti értelemben vett jobboldaliság iránt.

Máig úgy véljük, Schmittet lépéseiben az vezérelte, hogy ahol csak lehetséges, újra teológiai-szellemi értékeket csempésszen a politikába, s azokat az eszméket, irányzatokat és személyeket támogassa, ahol ilyen korrespondenciák még megtalálhatóak voltak. Elsősorban e politikai teológia (vagy teológiai politika) értelmében foglalkozott a „kivételes állapot” (Ausnahmezustand) politikai és jogi vonatkozásaival és a teljhatalmú törvényhozó problematikájával is. Ennek jegyében állt politológiai, állam- és alkotmányjogászi tevékenysége, ezért támogatta az elnöki hatalmú alkotmányosságot, majd ennek értelmében lépett be a náci pártba is, és lett a (jobboldali) diktatúrát és diktátort támogató teoretikussá; sőt valószínűleg a teológiai politikához való hűség következtében nem volt hajlandó alávetni magát 1945 után a „nácitlanítást” (Entnazifizierung) igazoló eljárásnak.

Schmitt a kivételes állapotban a csoda teológiai felfogásának jogrendi megfelelőjét látta; az alkotmányos rendszer elnökében, majd a diktátorban pedig Isten világgal szembeni fennsőbbségével analóg, állam, jog és társadalom fölötti fennsőbbségnek a képviselőjét. A kivételes állapot nemcsak hogy nem azonos a szükségállapottal, de ráadásul olyan helyzetet jelent vagy jelenthet, amelyben a jogrend felfüggesztése nem anarchiát, hanem ellenkezőleg, a (jogi) normalitásnál magasabb minőség megjelenítését teszi lehetővé. Éppen egy kaotikussá és meghaladandóvá vált állapot okán kerül kihirdetésre.

Éles szem és értelem számára észrevehető, hogy a kivételes állapot lehetőségének bevezetése egyáltalán nem csak alkotmányjogi probléma. Az, hogy ez az állapot jogi és politikai szempontból lehetségessé válik, a lehető legtágabb értelemben vett kivételes állapotok megvalósításának lehetőségét és szándékát képviseli. Minden olyan állapot politikai megfelelője, amely a csodával vagy az aktív isteni kegyelem megnyilvánulásával áll kapcsolatban. Olyan állapotoké, amelyekben az egyén általános életkörülményein túllép, a napi gondokon és a zárt egyéni életterületeken felülemelkedik, létezését a szentséggel közelebbi kapcsolatban álló szintre helyezi, vagy legalábbis afelé fordítja (ahogy például Kierkegaard vagy Hamvas Béla beszélt kivételes állapotokról).

Schmitt politológiai és jogi definíciója szerint az tekinthető szuverénnek, aki erről az állapotról dönt és azt elrendeli. Felfogása szerint erre az alkotmány hatalmazza fel, de a kivételes állapotban az alkotmányt felfüggeszti.

Észre kell vennünk, hogy az emberi életben is akkor valósulnak meg a pozitív és magasrendű értelemben vett kivételes állapotok, amikor a szuverenitás kvalitása és állapota megvalósíttatik és fennáll.

Politikailag a szuverenitás elvét az abszolút monarchia juttatta érvényre a legjobban. Az abszolút uralkodó szuverenitása teljes, az alkotmány sem köti. Az Isten és a szentség jelenlétét politikailag kifejező kivételes állapot gyakorlatilag permanens és kihirdetni sem kell. Az alkotmányos keretek között uralkodó monarcha már korlátozott uralkodó, és a jog korlátai alá vetett uralkodó – tisztán a politikai teológia szempontjából nézve – nem Isten szabadságának és mindenhatóságának a reprezentánsa, következésképpen csak részlegesen jeleníti meg az isteni valóságot a politika szférájában. Az állam és a jog szuverenitása már olyan fokú sem lehet, mint az alkotmányos monarcháé volt.

Teoretikusan és a schmitti normális jog szerint az isteni szuverenitást politikai keretek között utoljára a diktátor testesítheti meg a legjobban, sokkal intenzívebben egy ország, a parlament vagy a demokrácia szuverenitásánál.

A politikai irányulások tekintetében nyilvánvalóan egyedül a jobboldaliság az, amely mind a tág értelemben vett, mint a konkrét kivételes állapot lehetőségét fenntartja. Ezzel összefügg, hogy a jobboldaliság sajátja a nagyobb fokú szuverenitás, és  – mint már megjegyeztük – a teológiai politika is.

Úgy benső, mint külső értelemben, a kivételes állapot létrejöttének egyik alapja, a szuverenitás elválaszthatatlan velejárója a döntés. „Születése időpontjában a döntés független lesz észbeli megalapozottságától és önálló értékre tesz szert. (...) Normatív szempontból a döntés a semmiből születik meg. A döntés jogereje egészen más, mint indoklásának az eredménye. (...) A döntés önálló jelentőségén belül a döntés alanyának önálló jelentősége van – függetlenül a tartalom kérdésétől.”⁵ A jobboldaliság egy ilyen Erő jelenlétét is jelenti.

Carl Schmitt-től így mindenekelőtt azt tanultuk meg, hogy nevetségesek a hatalmi helyzettel szembeni ellenérzések és ostobák a hatalom ellen folytatott polémiák. A hatalom az emberi élet egyik legfontosabb tényezője, mert a hatalom elsősorban benső, s csak másodsorban politikai realitás. Ha baloldali módon tagadom a hatalom fontosságát, akkor az bizonyos lehetőségektől, benső hatalmi pozícióktól foszt meg: kivételes állapotoktól, szuverenitásomtól és így tovább.

Jegyzetek

¹ Egy elvi bázis alapjairól (Carl Schmitt politikai teológiája kapcsán). Hunnia, 45. (1993. aug.) sz. 27-30. o.

² Pethő Sándor: Norma és kivétel (Carl Schmitt útja a totális állam felé). Budapest, 1993., MTA Filozófiai Intézete (Doxa Könyvek), 10., 11., 24. és 25. o.

³ Carl Schmitt: Politikai teológia (1922). Budapest, 1992, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 19. o. (III. fej.)

⁴ Itt Rousseau elvére gondolunk: „Az Istenség változatlan törvényeit másolni” – Schmitt – mint alkotmány- és államjogász – erre pozitíve hivatkozik.

⁵ Carl Schmitt: Politikai teológia. 16. és 18. o. (II. fej.) – Schmitt-től magyar nyelven lásd még: A háború és az ellenség fogalmak értelmezése. In Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Budapest, 1998., Jószöveg Műhely Kiadó, 24-38. o. És: Gondolatok és maximák. Pannon Front, 18. (1998. dec.) sz. 12. o. – Schmitt életéről bővebben l. a korábban idézett két könyvet.